Minden nap végig megyek a Ioanid parkon.

Vagy majdnem minden nap.

Nem nagy park, a Herăstrăunak például vizet sem vihet, de elkellemesíti az embert.

Felülök a 381-esre, a nyolcadik megállónál leszállok – nincs türelmem kivárni a Romana másodikját. Elbandukolok a Dacián, a Polona sarkon is tovább, és ott a park. Az egyik kijárata éppen a kiadó mellett van.

Fodor Sándornak volt egy kötete: Egy nap – egy élet. A Csipike mellett a legkedvencebbem. Marosi Péter azt írta, semmit nem tudunk meg Fodorról, én azonban azt hiszem, még a mindennapos gesztusok is sokat elárulnak az emberről.

Rólam például azt, hogy nem vagyok egy nagy természetbarát. Mint az amatőr zenehallgatók, én is csak kikapcsolódásra használom a természetet. Soha nem nyűgözött le egy bokor, csak annyiban, hogy más, mint egy blokk. Vagy hogy látszólagos jólneveltségem mögött egy nyugtalan ember rejtőzik, aki nem tudja kivárni, hogy közelebb érjen.

Ma valaki megkérdezte, hol a Filantropia, amit én Filantropicának nevezek a film után. Valóságos beszélgetés alakult ki a buszon arról, hogy milyen részlegei vannak, és merre menjen az illető.

Ezt szeretem Bukarestben: az emberek kedélye széles. Dérynél olvastam ezt, falusi rokonairól írta, és nagyon jellemző itt. Családias a levegő. Manuel Vilas, a világhírű spanyol író azt mondta, szereti Romániát, mert olyan, mint Spanyolország: az emberek nem óvakodnak egymás érintésétől, „van szívük”. Ettől még lehetnek sokan közönségesek, tahók vagy gonoszok, de a társadalmi érintkezés egészen más, mint fagyott helyeken.

„Én északi ember vagyok” – pózoltam gyakran Adyval. Gyakran valóban az vagyok, s elvárom azoktól, akik ölelgetnek, hogy legyenek tiszták. De ma már irigylem ezt a balkánmediterráni felszabadultságot.

Bukarest főváros: nagy, zavaros, kusza, harsány. Soha nem hittem volna, hogy itt fogok élni, és még jól is érzem magam. De az életemet nem én irányítom. Mindig is sejtettem, de most már egészen biztos vagyok benne.