Serbán Attila (Beregszász, 1976. augusztus 6.) középiskolásként Beregszászban Máté Péter-emlékestet szervezett, az Ungvári Művészeti Főiskola táncpedagógus-koreográfus szakon 1995-ben diplomázott. Táncolt az Ukrán-Kárpátmelléki Fegyveres erők Népi Együttesében is. Debrecenben kezdődött színházi pályafutása, majd a Rock és Musical Színházhoz került. A Theater an der Wien időszaka után a Madách Színház oszlopos művésze. Párja Munkácsi Kata, egy kislányuk van. Számos cd-anyag, koncert, televíziós produkció közreműködője, a közelmúlt egyik legfoglalkoztatottabb előadóművésze. 2023. június 24-én az első Brassói Zenei Kavalkád keretén belül, a Musical Gálán Szinetár Dóra, Mahó Andrea, Kocsis Dénes és Serbán Attila csodálatos estéjét tekinthettük meg. Az előadás előtt sikerült elbeszélgetni Serbán Attilával.

Bencze Mihály: Bevezetőként megkérdezem, milyen érzés volt Brassóba jönni? Ez az első utad Erdélyben?

 

Serbán Attila: Képzeljétek el, hogy igen. Már nagyon régóta szerettem volna jönni – rögtön hozzá is tenném, hogy a Madách Színházban Forró Magdi, aki közel 15 éve az öltöztetőm, ő is erdélyi, itt született. Sajnos most ez egy villámlátogatás, de már többször mondtam, hogy el kell jönnöm ide vendégségbe egy hétre, hogy tényleg megnézzem a környéket és találkozzak az emberekkel. Amikor átléptem a határt, tényleg olyan érzésem volt, mintha haza jöttem volna Beregszászba. Mintha a levegő is megváltozott volna, az ételek meg egy csomó minden és ilyenkor följönnek a régi érzelmek, emlékek. Szóval nagyon örülök, hogy itt vagyok.

B.M.: Nekünk különleges dolog, hogy kisebbségi sorsra kényszerített testvéreinkkel találkozhatunk. Hogyan éltétek meg az elmúlt 100 évet?

S.A.: Hát ezt most nem tudom összefoglalni, de az én nagyszüleim, dédszüleim is megszenvedték ezt a szétszakítottságot. Kárpátalján, annak idején amikor én születtem, akkor még Szovjetunió volt, akkor még jobban tudtunk érvényesülni és jobban elfogadtak minket, nagyobb teret adtak úgymond a magyarságnak. Akkor közel 300 ezer körül volt a magyarság létszáma, most már csak 80-90 ezer körül van Kárpátalján. Úgyhogy Erdély ilyen szempontból még mindig jobb helyzetben van, nagyobb a közösség, többen vagytok és jobban tudtok egymásra számítani. Akkor ugye minket még nem annyira piszkáltak és viszonylag jó dolgunk volt. Én a tanulmányaim után elmentem az anyaországba, mert láttam, hogy Kárpátalján nem igazán fogok tudni labdába rúgni és szerettem volna sikereket elérni. Az ember mindig büszke a származására, én soha nem fogom letagadni és mindig büszke leszek a felmenőimre, dehát el kellett hagyni a beregszászi dolgaimat. De alapvetően nekem azok az évek nagyon szép évek voltak, nagyon jól éltem meg a magyarságot, tudtunk a magyar értékeink szerint élni, senki nem szólt bele az életünkbe, magyar iskolába jártam, magyar nyelven tanultam. Később Ungvárra elmentem táncosként, akkor is abszolút működtek ezek a dolgok, de hozzáteszem nekem egy picit egy olvasztó tégely is volt, tehát picit tudtam az orosz kultúrából meríteni, volt pár orosz barátom. Amikor volt ez a nagy kiválás, akkor kezdtek el megváltozni a dolgok, akkor én azt láttam, hogy sokkal jobban próbálnak minket háttérbe szorítani és kicsit a lehetőségeink összeszűkültek. Visszatérve a kérdésre, én gyermekkoromban normálisan, kiegyensúlyozottan éltem meg a magyarságomat odaát.

B.M.: A csira, hogy te művész lettél, honnan vetődött el hozzád, milyen gyökerekkel indultál el a művészet terén?

S.A.: Az az igazság, hogy a családban nem volt senki, aki a művészetekkel foglalkozott volna. Visszamenőleg sok-sok generációra, nem volt senki. De apukám anyukája rendkívüli módon szerette a magyar filmeket és nagyon sokat énekelt, táncolt, társasági ember volt. Ő mesélte mindig, hogy az ő apukája jegyző volt annak idején és mindig büszkélkedett vele, hogy 40 ezer pengő volt a tiszteletdíja, nagy polgári életet éltek, apácazárdában nevelkedett, August Fröster zongorájuk volt, tanár járt hozzájuk. Házuk volt Huszton, Munkácson és más helyiségekben is. Mesélte, hogy jött asztán Hitler, és elvett mindent tőlünk. Tehát, nekem nagymamám volt a művészeti beállítottságú.

B.M.: Mit mondanál a családodról?

S.A.: Apukám, Serbán József révén a család egyik fele, Szatmári Attila és Szatmári Erzsébet, ők innen Erdélyből mentek Kárpátalja környékére. Nekem érzelmileg van kötődésem Erdélyhez, ez biztos. Az én kedves nagypapám Serbán József, kalaposmester volt Beregszászban, kalapokat készített. Emlékszem még a posztó illatára, ahogy készítette a kalapokat, meg a parazsat ahogy rakta a vasalóba, ő tanította meg a magyar nótákat, tehát voltak ott olyan emberek, akik nagyon szerették a zenét és hagyományokat és én belőlük táplálkoztam az elején. Anyukám, Demcsák Rozália nagyon szerette volna, hogy elkezdjek táncolni, így lett a tánc az életemben. Én soha nem gondoltam volna, hogy színész leszek. Elkezdtem balettozni, orosz balettmestereim voltak, másfél évig katona is voltam egy táncegyüttesben, bejártam egész Európát és véletlenül jött a színészet. Amikor Debrecenben kezdtem táncosként 1997-ben, akkor egy kolleganőm azt mondta, hogy jó hangom van, miért nem kezdtek el énekelni. Én nem akartam énekelni, hiszen táncos vagyok. De erősítette, hogy van hangom, kezdjek el gyakorolni. Aztán elkezdtem gyakorolni, elmentem egy meghallgatásra és megkaptam az első szerepemet a Hairbe. Nagyjából így indult az egész, aztán szépen ahogy jöttek a szakmai felkérésék léptem föl a ranglétrán.

B.M.: Melyek voltak a kedvenc szerepeid?

S.A.: Az egyik kedvencem a Júdás szerepe, ami óriási megtiszteltetés volt. A Józsefet is nagyon szeretem, az is egy emblematikus dolog, hozzám kötődik. Azt 2008-ban mutattuk be és 16 éven keresztül játszottam, most adtam vissza a Madáchban, hiszen a szakmai korrektség ezt kívánta meg. Az Aranyoskámat is nagyon szeretem, meghát mindegyik szerepemhez van valami kötődés, de ezek a legnagyobbak.

B.M.: Végignéztük Viviennel a Jézus Krisztus szupersztárt, s ez a dinamikus Jézus-Júdás pörgetése a dolgoknak, egy világrendszernek a gyökerekig való értelmezése, vagy a mínusz végtelentől a plusz végtelenig, pokoltól-mennyig ezt a járást végigcsinálni, ez csodálatra való. Mit jelentett neked Jézus előtt valahol azt a Júdást eljátszani, aki az egész rendszernek a dinamikáját megadta? Mert Jézus, Júdás nélkül nem lehetett Jézus. Ez egy óriási szerep, hatalmasat játszottál. Hogy élted át?

S.A.: Nekem kellett az elmúlt 15-20 év, hogy most érjen meg a karakter. Először, amikor eljátszottam volt bennem egy drukk, egy elvárás, hiszen hangi kvalitások kellettek hozzá. De örülök, hogy ezt mondod, mert akkor legalább az, amit játszom az lejött, mert én Júdás evangéliumát játszom. Júdás a legjobb barát, az az ember, aki Jézust nagyon szereti és a legnagyobb tragédiája az, hogy barátként nem tudja megmenti ezt az embert. Jézus tudja, hogy mi fog vele történni, de Júdásnak végig kell menni azon az úton, hogy ez a dolog megtörténhessen Jézussal. Én egy barátot játszom, nem egy pöffeszkedő, kiabáló, felszínes Júdást, hanem egy olyan embert, aki a barátját veszíti el. Az árulás is egy óriási lelki fájdalom, kitépik Júdásnak a szívét, de muszáj megtenni, mert maga a cél nem fog megtörténni. Nekem ez egy nagyon fárasztó előadás érzelmileg, mert sokat kivesz belőlem, itt valóban az emberből olyan érzelmeket vált ki, ami pusztító, de ennek ellenére szeretem.

B.M.: Tudod, hogy néztél ki? Mint egy szobrász, akinek ott van minden szerszám a kezében, ott van előtte egy kőtömb és az egész éneklés alatt kifaragod Jézust, a fizikai életben teremted meg, hogy teljesítse a küldetését.

S.A.: Igen, ez a szerepnek a lényege. Örülök, hogy Szirtes tanár úr egy olyan utat választott, hogy nem feltétlenül Jézus szemszögét mutatja meg, hanem Júdáséból látjuk a dolgokat. Zeneileg kevés motívum, dramaturgiai helyzet van, mert nagyon gyorsan történnek a dolgok, nagyon nehéz eljátszani azt az ívet, amin Júdás keresztülmegy. Sasvári Sándor már évtizedek óta csinálja, ő volt maga Jézus a szegedi szabadtéri színpadon. Ebben a tekintetben eltelt sok év, s akkor nekem egy ilyen Júdást megcsinálni óriási szellemi és lelki katarzis. Ugye Sasiban az a tartás, az a mély érzelem, karizma, ami benne van az óriási segítség, nagyon egymásra találtunk a szerepekkel. Az, hogy én vele egy ilyen előadást megcsinálhattam, azt szavakba nem lehet önteni. Jól működik kettőnk között a kémia.

B.M.: A Júdás szerepet átélve a mindennapi életedet megváltoztatta?

S.A.: Igen, a kapcsolatokban az ember ilyenkor nagyon sok mindent mélyebben lát, hogy mennyire fontosak azok az emberek, akikkel a napi életünket töltjük, hogy azokat a pillanatokat meg kell élni és még több időt kell tölteni azokkal, akik minket építenek, szeretnek. Arra is rámutat, hogy ami nem épít minket az életben, azokat el kell engedni.

 

 

Bencze Mihály és Serbán Attila

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ