Kinyitom a szemem és elvakít a világ.
Minden érthetetlen.

„Pinocchio!” kiált rám valaki. „Hát te élsz?!”
Élek?
„Élsz!”
Élek, gondolom.
„Élsz!”
Élek. Úgy látszik. Csak tudnám, hogy az mit jelent.
Talán azt, hogy nem értek semmit.
Élek.
„Pinocchio! Pinocchio! Élsz!”

Pinocchio, a nevem.
Furcsa név, mondják az emberek.
Nem tudom, miért mondják.
Semmit sem tudok.
Fából vagyok.

Nézem az embereket. Figyelem őket.
Próbálok megérteni valamit.
Valamit. Akármit. De nincs rá idő.
Elsietnek. Futnak ide-oda. Rám se néznek.

Azért néha rám néznek.
Mondanak valamit. Kérdeznek valamit.

Megtanultam, hogy mit kell tenni.
Azt mondják például „Szia!”.
„Szia!” mondom én.
Azt mondják például „Hogy vagy?”.
„Köszönöm, jól” mondom én. „És te hogy vagy?”
De nem értem, hogy mire megy ki a játék.

Tudok mindenfélét csinálni.
Lépkedni. Futni. Ugrálni. Úszni. Lebegni a vízen.
Különösen lebegni a vízen.
És beszélni. És írni. Teszem mind a kettőt. Nem tudom miért.
És égni. Tudom, hogy tudok égni.
Mert a fa ég.
Talán akkor mindent megértek.
Talán.
Vagy mégsem.
Már vettem egy doboz gyufát.

Gepetto nagyon mérges lett, amikor meglátta.
”Pinocchio! Mi ez?!”
”Gepetto! Gyufa!”
”A gyufa nem játék!”
”Miért nem?”
”Meggyulladhatsz!”
”Tudom. Fából vagyok. A fa ég. Tudom.”
”Add ide a gyufát!”
”Miért?”
”Veszélyes!”
”Miért?”
”Meggyulladhatsz!”
”Tudom.”
”Add ide a gyufát!”
”Miért?”

Sokáig beszéltünk még arról, hogy adjam oda a gyufát.
Próbáltam megérteni, hogy miért.
Aztán egyszerűen elvette tőlem a gyufát.
Nem tudom miért. Talán azért, mert ő az erősebb.

Éjszakánként a jó tündért várom.
Hogy emberré változtasson.
Hogy végre mindent megértsek.

A jó tündért várom. Vagy a gonosz boszorkányt.
Egyremegy melyiket.
Csak változtasson emberré, hogy mindent megértsek.

Sok-sok éjszakán át vártam.
Tágra nyílt szemmel a sötétben.
Gepetto horkol.
Odaát a kocsmában kiabálnak és énekelnek.
Macskák nyávognak. Kutyák ugatnak.
Aztán minden elcsendesedik.
És kukorékol a kakas.
Semmit sem értek.

Gepetto gyakran megdicsér.
Azt mondja, ügyes vagyok.
Azt mondja, jó fejem van.
Habár fából van.
Hogy nagy segítségére vagyok.
Hogy mindenki kedvel.
Habár azon a bizonyos napon a piacon nem kellett volna Luigit utánoznom.
Mert Luigi rossz fiú. Mihaszna.
Jobb ha Viktort, Robertót és Jürgent utánozom. Mert ők jófiúk.
Mi a különbség, kérdeztem és Gepetto elmagyarázta.
De akkor sem értettem.

Viszont azóta Viktort, Robertót és Jürgent utánozom.
Mert akkor nem kiabálnak rám az emberek.
Hanem megsimogatják a fejemet. És az nem zavar.
Fából van.

Ha továbbra is így viselkedek, mondja Gepetto, hamarosan jön a jó tündér és emberré változtat.
Hogy mindent megértsek.

Éjszakánként már majdnem érzem, hogy milyen dolog a vágyakozás.
Emberek a kocsmában.
Macskák. Kutyák.
Csend.
Kakas.
Jó tünder sehol.

Várok.
Tudok várni, akármilyen sokáig.

Esténként a kocsmában ülök.
Eszem és iszom, mint a többiek.
Kiabálok és énekelek, mint a többiek.
Verekszem, mint a többiek.
Megyek a főtérre és könyveket égetek, mint a többiek.
És úgy csinálok, mintha mindent ugyanúgy megértenék, mint a többiek.

Várom, hogy egyszer leleplezzenek.
De senki sem gyanít semmit.
És napról-napra egyre ügyesebb leszek.

Sok mindent megtanultam.
Tudok szeretkezni. Nőkkel. Néha meg is teszem.
Nem tudom miért.
Tudok gyilkolni. Mindenféle embert. Néha meg is teszem.
Nem tudom miért.

Várom a jó tündért.
Hogy emberré változtasson.
Hogy végre mindent megértsek.
Hogy végre olyan legyek, mint mindenki más.
Hogy végre elmúljon ez a furcsa érzés.
Ez a furcsa érzés a testemben. Öreg fa. Majdnem megreped. Majdnem fáj.

Majdnem vágyakozok.
Majdnem mint egy ember.

Várok.

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ