Pinocchio, ahogy sose láttuk. Életben. Molnár István Pinocchioja nem tudja, hogy életben van-e, nem tudja, hogy életben lenni mit jelent. Ezt gondolja:

„Le kell írnunk mindent.
Kiszámítani. Kalkulálni. Gondolkozni.
Időnként sírni.
Meghalni. Feltámadni.
És így tovább.
Ez eltart egy ideig.”
(Megfigyelések)

De ha leírunk mindent, attól emberré válunk-e?  Szabad-e meghalni egy fából faragott léleknek és ha meghalt, szabad-e harmadnapon feltámadni? Meddig kell várni, hogy bekövetkezzen a csoda: a furcsa érzés Pinocchio testében, mikor az öreg fa majdnem megreped. Amikor az örökké tartó várakozás majdnem fáj.

Radikális újra-értelmezések korát éljük. A Pinocchio újra-értelmezések egymásra licitálnak. Kiemelkedik közülük a trieszti Pietro Spirito és Nadia Zorzin minden képzeletet felülmúló képregénye. Ebben nem a szokványos Pinocchio-történet játszódik újra.

A kiindulópont ugyanaz, mint a Collodi-regényben: volt egyszer egy fadarab, és bábut faragtak belőle. A bábut életre kelti a jó tündér. De az olasz képregény innentől mérföldes léptekkel távolodik az eredeti sztoritól. Mi lesz a Pinocchio nevű bábuból, miután emberré vált? Mi történne vele, ha napjainkban élne? Szóval ez a bábuból lett ember tele van jó szándékkal, szereti apját, nős, gyerekei vannak, csakhogy minden másban „tökfej” marad, annyira naív, hogy lépten-nyomon bajba kerül és azzal híresül el, hogy mindig a lehető legrosszabb módját választja a problémái megoldásának. Logikus, hogy a jövő-történet ezen a ponton brutális és könyörtelen fordulatot vesz (Olaszországban, a maffiózók és a bunga bunga partik hazájában vagyunk), Spirito és Zorzin a történet jólismert szereplőit eredeti mivoltukból kiforgatják és Pinocchiot antihősök és kisstílű csirkefogók kavargó örvényébe dobják: a Macska és a Róka lusta szélhámosok, a Kék Tündér felső kategóriás prostituált, a kedves Lucignolo profi életművész, akinek a keze számtalan illegális bunga bunga partiban és kétesnél kétesebb kokainügyekben is benne van. A könnyedebb vonások lassanként kihullnak a történetből, a bábokat irányító bábjátékos hatalmába keríti a bábut, aki ráadásul hiszékeny és könnyen befolyásolható, egyik kísértés követi a másikat – a visszaút lehetősége nélkül – csodák és megváltások nélkül és mindenekelőtt a visszaút vágya nélkül. Pinocchio büszke magára: „mindent nagyszerűen csináltam, nem voltak lelkiismeret-tücskök, aki megmondták volna, hogy mit tegyek vagy mit ne tegyek, nem volt cápa, amelyik elnyelt volna, mert azúttal a cápa is én voltam.”

Molnár sztorija a legmerészebb olasz képregénynél is radikálisabb. Molnár Pinocchioja nem ismer Istent. Talán a jó tündérben sem hisz. Fabábu marad, és ennél radikálisabb fordulatot elképzelni sem lehet az ő sztorijában. Molnár Pinocchioját nem váltja meg jó tündér, önmagára van utalva, hogy kiderítse, mi miért történik. Talán, ha sikerülne felgyújtania magát, mindent megértene. Tudja, hogy fából van, tudja, hogy a fa ég. Vett magának egy doboz gyufát.

„Gepetto nagyon mérges lett, amikor meglátta.
„Add ide a gyufát!”
„Miért?”
„Veszélyes!”
„Miért?”
„Meggyulladhatsz!”
„Add ide a gyufát!”
„Miért?”
Próbáltam megérteni, hogy miért.
Aztán egyszerűen elvette tőlem a gyufát.
Nem tudom miért. Talán azért, mert ő az erősebb.”

Molnár Pinocchiója tanulékony. Megtanul enni, inni, kiabálni, énekelni, verekedni a kocsmában, mint a többiek. Megy a főtérre könyveket égetni, mint a többiek. Megtanul szeretkezni, nőkkel. Néha meg is teszi. Nem tudja, miért. Tud gyilkolni. Néha meg is teszi. Nem tudja, miért. Megtanul olyan lenni, mint Viktor, Roberto és Jürgen. Megtanul várni.  Mindegy, hogy a jó tündért várja vagy a gonosz boszorkányt. Csak változtassák emberré, hogy mindent megértsen.

Molnár Pinocchiója alkalmazkodott a sötét Észak pesszimizmusához, Ibsenre és Strindbergre emlékeztető koravén bölcsesség és rezignáció keríti egyre inkább hatalmába. A meztelen igazságot mondja, bravúros egyszerűséggel kalapál egymásba tárgyilagos megfigyeléseket „Kiszámítani. Kalkulálni. Gondolkozni.”  és megfellebezhetetlen konklúziót: „Fából van minden./ Nincsen Isten./ Fából van minden./ Kegyelem sincsen.”  A tényállás pontos rögzítése olyannyira betölti a költői teret, hogy léleknek, szeretetnek, az olaszoknál mindent betöltő szívnek alig marad hely ebben az északi világban. Pedig ott követelőzik, dobog, kér életet minden fabábuban az „un cuore di legno”, az „un coeur de bois”.

„Akinek fából faragták a lelkét, annak nehezére esik felismerni, hogy van valahol a világon, szintén fából faragva, egy szív, amelyik egyedül érte dobog” (Pietro Spirito, Nadia Zorzin_Pinocchio cuore di legno, Fernandel, 2011).

 

1. HSzI:
   2023. július 22. 14:13

   S mindeközben a magyari néplélek a fából már réges-rég vaskarikát csinált, és totál átmentünk a fából a vaskorszakba, ekképpen lett belőlünk vasgyúró fanyüvő (minek nekünk annyi fa?). S még a macskánk is vasból van…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ