Benövi az éjszaka a parkot, lágy csend hajlik a bokrok alá, mélysötét színek magasabb

rendű nyugalma diskurál a természettel. Elmerengenek a lámpafényen, ahogy az virgonc,

tünékeny fényével kutakodik a felszínen, kíváncsiságában nincs kérdés univerzális

válaszokhoz.

Vén platánok évszázados tudáspalástjához itt-ott tisztelettel hozzáér az ifjú sövény.

Minden új neki, de ahogy a fa okítja: az anyag nem változik, csak a forma egyre vadabb.

Kéjes homály matat a pad körül, bizonytalan szendeséget lök hevült ölelésbe egy éjszínű

akarás. Egy leszakadt gomb gurul lendületesen, a platán törzsére izzadt zihálás tapad,

forog, pörög, suhan fékezhetetlen elszántsággal. A meleg asztfalt zsenge, hüvős, hamvas

fűbe botlik. A gomb lassul, meginog, imbolyog aztán bársonyzöld ölelés lenget finom

kiteljesedett pihenésbe.

Egy távolabbi platánfa alsó ágán hintázik egy mámoros, halk fütyörészés. Otthontalan

ember a gazdája, természet és ember kegyelmének elegye, hogy még lehet, és

ugyanezek átka, hogy még van. A nyár kegyeltje, a tél mostohája, lelkére a közöny öltötte

sűrű magány-motívumait, az emberiség kirekesztett fia ő, ajkán a gecsémánéi csók

szárad. Kábult ábrándok tesznek párnát feje alá, a villámszülte Dionüszosz könnyítve old

tegnapot, mát.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ