Igyunk egy Kaffát a Mamájában – javasolta Sztyepán. Ha benne voltam, szólt Palinak, és már vonultunk is az akkor Petru Grozának nevezett kolozsvári utcán a legforgalmasabb kávézóba, ahol nagyjából mindenkivel lehetett találkozni, aki számított a diáktársadalomban. Még Erlinger Jóskával is, aki zseniális matematikusnak indult, és fél emberré vált a hatalommal való akaratlan találkozástól, állítólag. Nagy Laci barátunkkal vasárnaponként a homokos kávézóba látogattunk, a magyarölő móc parasztvezérről elkeresztelt utca elején: Sztyepán pörge kalapban, Laci cilinderben, én Lenin-sapkában. Nem egy Proto-elem bété qu találkahely volt, becenevét az egyedül ott iható török kávéról kapta: forró homokban, csillogó, vörösréz edénykékben forralták a felejthetetlen illatú feketét. A Párizs után szabadon Trokadérónak becézett teraszos kévéfőzdébe, szemben a Diákházzal, inkább a hétvégi bulik előtt ugrott be a korabeli kolozsvári fiatal, mert ott alkoholos italokat is felszolgáltak. Ott voltam tanúja egy emlékezetes jelenetnek. Az elegáns diákságot váratlanul egy betóduló, rongyos koldussereg lepte meg, pénzt kunyerálva a pénztelenektől. Az asztalunknál álldogáló ismeretlen afrikai fiatalember – utólag megtudtuk, orvostanhallgató – mélyen meghajolva feléjük, hangosan felkiáltott: POFTIM CULTURA! (Gyengébbek kedvéért: Tessék, íme a kultúra.) Döbbent csend, hömpölygő röhögés. A hetvenes évek közepétől aztán hanyagoltam a kávézók látogatását. Kegyes vallásos családban nőttem fel, senki nem kávézott, de vendégek számára mindig volt némi tartalék. Egyetemistaként, baráti ráhatásra, a tanulási képesség fokozása érdekében szoktam rá a mindennapi, többszöri „fekete méregre”. Míg remegni kezdett a kezem, s a szívem elnehezedett időnként. Nemcsak a korabeli politika abszurditásai miatt. Ezután évtizedekig szünetelt a napi kávézás, ami nem volt nehéz, hisz feketéhez jutni, csak feketén lehetett. Szegedi egyetemi könyvtári alkalmazásom alatt szoktam rá arra, hogy a kollégákkal közösen kávéval, cigarettával indítsuk a munkanapot. Miután betiltották a dohányzást, a könyvtár előtt, a Dugonics téri szökőkútnál fogyasztottam el a reggeli kávét. Hogy Ilia Miska bátyánk, akinek útvonala az egyetemre ott vezetett el, megjegyezze: János, lassan része leszel a városképnek. A doktorálás, majd a Debrecenbe ingázás éveiben újra mindennapi folyékony kenyérként vált az életem részévé a kávé. Szívlötyögés, félelem a haláltól, kávészünet. Aztán a napi egyszeri, szigorúan az orvosilag ajánlott időben, 9,30-11 óra között elfogyasztott takarékos nyugdíjas fekete. Mese mese meskete, itt a vége, hehehe.