Miért nem bírom megállni, hogy bele ne kortyoljak a kávédba, amikor kifő? Függő vagyok, na, elismerem. Szerencse, hogy nem más drogtól. Sosem meséltem még? Szerintem igen, csak te a számodra kevésbé fontos dolgokat azonnal elfelejted. Nem tudom, mi ez nálad, védekezési reflex, születési hiba? Bocs, nem akartalak megbántani.

Tudod, anyámék hajnalban, mielőtt elbuszoztak a gyárba, főztek maguknak feketét egész napra, a maradékot otthagyták a sparhelten. Mikor nagy nehezen kibújtunk az álomból, én meg a nővérem, tettünk abba két púpozott kanál cukrot, s behörböltük. Készen álltunk a napi szenvedésre a suliban. A fekete lé felpörgetett, sem éhes, sem fáradt nem voltam. Kábé ötödikes koromtól kávézom. Hosszú lére eresztett török kávét készített anyám. Hogy honnan, amikor a román kereskedelemben nem lehetett kávét kapni? Biztos és kifogyhatatlan forrása volt: Bittnerrné. Neki mindig volt eladó kávéja. Meg voltak ruhái. Az a repcesárga szarafán, amiben megismertél, az ő amerikai csomagjából származott. Nem tudom pontosan, talán negyedévente kapott dollárt, meg ruhacsomagot. Rokon küldte, vagy a zsidó világszövetség? Kérdezni nem illett. Bittnerné nem dolgozott, de a család jobban öltözött, mint a környékünkön bárki. Egy lánya volt: Zsuzsa. A nővéremmel egyidős, de román tagozatra járt. Az apa ugyanott, ahol apánk, valami irodista volt. Érettségivel. Az esztergályos és mesteri státuszban dolgozó öregemnél kevesebbet keresett. De úgy éltek, mint Marci Hevesen. Bittner magas, szikár, sűrű, göndör hajú férfi volt, csak románul beszélt. Valahonnan a Regátból származott, állítólag. De az is lehet erdélyi volt, csak idomulni akart a hatalomhoz. Úgy öltözött, hogy a gyárigazgató megszégyellte magát mellette. Bittnerné vásárhelyi volt, ő anyanyelvi szinten és szívesen beszélt magyarul. Hogy mi volt a lánykori neve? Talán Katz. Teltkarcsú, kontyot viselő, kellemes vonású nő volt, lányuk sudár, karcsú, fekete szépség. Szép család voltak, az biztos.

Amikor Bittnerné megjelent a háztömb padjain trécselő asszonyok között, hogy „csomagom érkezett, kit érdekel”, áhitattal vonultak utána a nők, mint a csíksomlyói búcsúba. Szegény anyám jóban volt vele, a divatosabb cuccainkat tőle vásárolta. Ha pénzügyi zavarban volt, mert szerette a szépet és gyakran túlköltekezett, természetben fizetett. Kitakarította a lakásukat, vagy sütött egy-két tepsi kőttestésztát Bittnernének. Azt nagyon szerették. Nemcsak a nők, a férje volt nagyon édesszájú. De sütött rendelésre is, amit Bittnerné kívánt. Egy nagyon édes zsidó süteményféle volt a kedvence, nem emlékszem a nevére. Anyánk mindig adott belőle kóstolót nekünk is. Bittnerné „úriasszony” volt, nem foglalkozott a háztartással. A főtt ételt ételhordóval a gyári kantinból a férje naponta hozta. Hétvégén meg a braszeriában táplálkoztak. Amikor értesítették, hogy valutát kapott, kiöltözött, s bevonult a dolláros boltba nagy peckesen feltölteni a készletét.Tőle vettük a kávét, emlékezhetsz rá, az aranyló csomagolásban ragyogó wiener café volt a sláger.

Akkoriban fél Vásárhely érezte úgy, hogy elege volt Romániából, ki kell vándorolni. A zsidók tűntek el leggyorsabban, egy-másfél év, s repülhettek. A szászoknak három évbe is beletelt, míg kiszabadultak a diktatúrából, a magyarokat gyakran négy-öt évig csesztették, értünk ugye nem fizetett senki, sőt. Elmentek Bittnerék is, de nem sok örömük telt az aliában. Oszkár nem bírta az éghajlatot. Több infarktust követően ötvenegynéhány évesen elvitte a szíve. Márta egyszer csak újból megjelent. A kivándorlók lakását ugye a távozáskor elkonfiskálta az állam. Volt valami román barátnője, az fogadta be: két utcával arrébb lakott egy magyar földbirtokostól elrabolt villában. Nem tudom, mi volt a foglalkozásuk, de úri módon éltek. Visszatérése után még gyakrabban lehetett látni a parkban.

Ott ült a virágba borult, vagy dúsan zöldellő, vagy csengő-bongó lombjukat hullató fák alatt talpig feketében a kegyelemkenyéren tengődő Bittner Márta, a kivándorolni készülő asszonyok karéjában, puha kacsói összekulcsolva az ölében mintha imádkozna, és regélt a Szentföldről: Naranccsal, fügével, gránátalmával voltak tele rogyásig az útszéli fák, az üzletek is tömve mindennel, mi szem szájnak ingere, és hihetetlenül olcsó az élet. Csak az az elviselhetetlen forróság lett volna mérsékeltebb. Meg ott vibrált a levegőben a rettenet. Sosem tudhattad, mikor robbantanak fel az átkozott arabok. Állandó félelemben éltünk, és majd megütött a guta a hőségtől. Azt mondom nektek testvérek, ne hagyjátok el a hazátokat. Olyan amilyen, de mégis csak otthon vagy. A szülőföldednél nincs édesebb hely a világon.

Nem tudom, teljesen őszintén mondta-e ezt, vagy ezt kellett mondania, hogy visszaengedjék a nyomorgó országba. Én már elkerültem otthonról, amikor hirtelen, egyik napról a másikra eltűnt. Anyám mesélte, az asszonyok egymást kérdezgették, mi történhetett Bittnernével. Hiányzott nekik. Aztán lassan összeállt a kép. A lányuk Izráelben férjhez ment, született egy fia. A palesztin konfliktusban rosszkor volt rossz helyen a gyerek, megsebesült. Tolószékbe került. Zsuzsának hirtelen nagy szüksége lett az anyjára. A rendszerváltás után hallottam valakitől, hogy nem bírta a szíve sokáig sem az éghajlatot, sem a honvágyat.

Ez az én koffeinfüggőségem története. Ha megérzem reggel a kávé semmivel össze nem hasonlítható illatát, amikor főzöd, elgyengülök. Nem nyughatok, amíg bele nem kortyoltam. Nem sokat. Te észre sem veszed. Mint annyi minden mást. Bocs. Mégis nesszet kell innom, mert csak azt bírja a gyomrom. Hiszed, nem hiszed, Bittnernéről is fellebenti a szemfedőt, valahányszor megcsapja az orrom ez az illat.