Három, eleganciájában pompázatos teáscsésze kényeskedik ugyanannyi fennhéjazó

csészealj nyakában. Kevélységük a Tang-dinasztia óta töretlen. A csészealj fehér, pőre

ártatlanságát egy tülekedő aranyfényű fodros díszítés taszítja révületbe. A törékeny

nászon felbátorodva, a díszítés még tesz egy vétlen kört, virágzó cseresznyeág képében.

A fehér és az arany egységgé csendesedik. A csésze külső része ugyanezt játsza tovább,

de belseje elbizakodottabb színekben hoz, néhány arányaiban is illetlen, rózsaszín

cseresznyevirágot. Meg sem próbál szendeséget színlelni.

Egy hanyag mozdulat és az univerzális törvényszerűség hozza a végzetet. Billen a csésze,

a cseresznyevirágok kétségbeesetten fordulnak saját tengelyük körül. A csészealj rémült

sikolya elbizonytalanítja a tömegvonzást, de kegyelmet nem gyakorolhat. Az aranyfodrok

kábult zuhanásba kezdenek, a zuhanást emlékfoszlányok fogják kézen és együtt száz

apró darabba lökik az előkelő kerámiát.

Az elemek némán szétszóródva figyelnek, a porcelánmáz bús nyugalommal nézi, ahogy

fellélegzik a bezárt kaolin.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ