Vajon jellemző egy városra, hogy benne áztatunk lábat? De ha addig nem áztattunk, akkor mégis történt valami, nem?

Hát akárhogy is, Berkesi Andrásnál olvastam először a lábáztatás felette szükséges voltáról. Volt a Sellő a pecsétgyűrűnben egy Salgó Oszkár nevezetű fejes, aki kéjes lábáztatások közepette, csukott szemmel tudott a legjobban gondolkodni. Csodálatos példa ez arra, hogy olykor vak elhárítótisztek is találnak szemet. Kamaszkoromban olvastam a könyvet, és azóta megmaradt bennem: lábáztatni kell!

De mikor voltam én kamasz! Ó, én elveszett ifjúságom! Annyi város után végre Bukarestben megtörtént. Egyszercsak forró vizet engedtem a zöld tálba, és beleengedtem a lábam. Közben a tévét néztem, olykor azonban tekintetem a folyékony szappan keltette buborékokra tévedt. Összedörgöltem a lábujjaimat, dörzsölt alak, aki lettem. Hosszú percekig maradtam így, talán egy egész Brown atya vagy Halál a paradicsomban-sorozaton át.

Berkesi nem egy Dosztojevszkij, de ilyenkor eltűnnek a különbségek.