Ott volt a háza,

a szemközti soron-

lánykorában nagyon szép volt,

emlékszem a lakodalmára:

mi, aprók,

elkötöttük az útat, mikor őt

fátyolos-elfogultan

kivezették a násznép elé.

 

 

Talán a nyolcvanat is megérte,

s míg járni tudott,

reggelente kivonszolt

egy barna karosszéket

a kapu elé

s estig ott süttette

beteg térdét a napon.

 

Aztán egy éjjelen eltünt,

mint mikor elhurcolnak

egy kimustrált telefonfülkét

s a zöld pázsiton

ott marad a négyzet alakú

agyagos föld.

 

És vitte a szemközti házat is,

falán a kutyafejet mintázó penészfolttal,

a tetőig kúszó babarózsával

s az udvaron kényesen

csavargó macskákkal.

 

Hiába lakta be később

az új gazda,

és festette vörösre falait,

mintha paradicsomszósszal

öntötték volna le,

az a ház már nem létezik,

akárcsak a régi szekérút,

a poroszkáló lovak

és kapadohány füstjébe

burkolózott gazdáik.

 

Az ibolyaszemű öregasszony

magával vitte a házak előtti

dió-

körte-

és hársfákat is –

végső soron egész

voltunk napsütötte felét,

s bensőnkből a bársonytapintású

otthonos harmóniát.

Pedig nem volt se jobb,

se fontosabb, mint minden egyéb,

csak így utólag úgy tünik,

hogy mögötte zuhant le a sorompó

régi önvalónk s a süket űr között.

 

Azt az utcát hiába aszfaltozták le,

furikáznak rajta naphosszat fel-alá

a puccos járgányok,

és dudál fülsiketítően a mentőkocsi,

meg a kimustált kályhát,

mosógépet gyűjtő furgon –

minden elnémult körülöttünk,

mint anno a moziterem,

ha a fekete-fehér játékfilm megszakadt

s a nézők csak ültek tanácstalan,

sötétbe meredt szemekkel.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ