B.Tomos Hajnal: Elégia az ibolyaszemű öregasszonyról
Ott volt a háza,
a szemközti soron-
lánykorában nagyon szép volt,
emlékszem a lakodalmára:
mi, aprók,
elkötöttük az útat, mikor őt
fátyolos-elfogultan
kivezették a násznép elé.
Talán a nyolcvanat is megérte,
s míg járni tudott,
reggelente kivonszolt
egy barna karosszéket
a kapu elé
s estig ott süttette
beteg térdét a napon.
Aztán egy éjjelen eltünt,
mint mikor elhurcolnak
egy kimustrált telefonfülkét
s a zöld pázsiton
ott marad a négyzet alakú
agyagos föld.
És vitte a szemközti házat is,
falán a kutyafejet mintázó penészfolttal,
a tetőig kúszó babarózsával
s az udvaron kényesen
csavargó macskákkal.
Hiába lakta be később
az új gazda,
és festette vörösre falait,
mintha paradicsomszósszal
öntötték volna le,
az a ház már nem létezik,
akárcsak a régi szekérút,
a poroszkáló lovak
és kapadohány füstjébe
burkolózott gazdáik.
Az ibolyaszemű öregasszony
magával vitte a házak előtti
dió-
körte-
és hársfákat is –
végső soron egész
voltunk napsütötte felét,
s bensőnkből a bársonytapintású
otthonos harmóniát.
Pedig nem volt se jobb,
se fontosabb, mint minden egyéb,
csak így utólag úgy tünik,
hogy mögötte zuhant le a sorompó
régi önvalónk s a süket űr között.
Azt az utcát hiába aszfaltozták le,
furikáznak rajta naphosszat fel-alá
a puccos járgányok,
és dudál fülsiketítően a mentőkocsi,
meg a kimustált kályhát,
mosógépet gyűjtő furgon –
minden elnémult körülöttünk,
mint anno a moziterem,
ha a fekete-fehér játékfilm megszakadt
s a nézők csak ültek tanácstalan,
sötétbe meredt szemekkel.