Kérdez: Székely Ferenc

 

– Milyen volt a gyermekkorod, mit hoztál otthonról?

– Amit az ember otthonról hoz, az általában meghatározó, egész életében végigkíséri. Az alapvető jellembeli minőséget, úgy érzem, döntően befolyásolják az otthon önkéntelenül ellesett, elsajátított vonások. A családunk nem volt tehetős, de annál gazdagabb igazságérzetben, szeretetben, embertársaink iránti tiszteletben, alázatban. Nyolcan voltunk testvérek, tehát tízen ültünk asztalhoz. Édesanyám szelídsége, kedves arca ma is feltűnik előttem. Édesapám cipész, csizmadia volt, ahogy mondták: suszter. Ő volt a legjobb a faluban, de talán a környéken is. A faluban ő írt a legszebben, ő számolt a legjobban; sokszor és sokan jöttek hozzá, hogy egy-egy iratot megszerkesszen, megírjon. Fiatal házasokként szüleim két faluban is boltoskodtak – Mátisfalván és Nagygalambfalván –, a háború idején pedig Bögözben. Éveken át tagja volt az iskolatanácsnak, a színjátszó körnek, a kórusnak. A szép betűket egyikünk sem örökölte, de az olvasás szenvedélyét, a pontos munkát, annál inkább. A nyolcból ketten végeztünk egyetemet, ketten leérettségiztek, ketten kijárták a székelyudvarhelyi polgári leányiskolát, ami akkor egyenlő volt az érettségivel, és ketten maradtak diploma nélkül.

 

 

– Bögözön születtél, ott is jártál először iskolába.

– Ragyogó pedagógusi gárda okosított bennünket. Mindannyian ott laktak a faluban, együtt éltek az emberekkel. Olyan színházi előadásokkal kedveskedtek a helybélieknek, amelyek még ma is megmozgatnak lelkileg. A falu rossza egyike volt azoknak a varázslatos előadásoknak, amelyekben a főszerepet a kulákság miatt középiskolából eltanácsolt unokabátyám játszotta. Még ma is emlékszem mozdulataira, énekhangjára. Otthonomnak tekintettem a székelykeresztúri gimnáziumot is, hisz bentlakó voltam, ritkán engedtek haza, a takarítás mellett csak tanulni volt kötelező. Ragyogó eszű diáktársak vettek körül, nagyon sokan kerültek egyetemre, főiskolára. Akkoriban a színjelesre érettségizettek felvételi nélkül iratkozhattak be bármelyik egyetemi szakra. Sokszor megcsodáltuk a főfolyosó falára felakasztott, nagyított fényképeket, s büszkék voltunk, hogy ebbe az iskolába járunk. A tanáraink úgy tömték tele otthonról hozott tudástarisznyánkat mindenféle intelemmel és javallattal, hogy számunkra az egyetemre való bejutás és annak elvégzése simábban ment, mint másoknak. Az ott kötött barátságok olyan kötődésekké váltak, amelyeket az idő sem bír elszakítani, annyi idő eltelte után is megmaradtak a nagy barátságok.

– Hogyan emlékszel az egyetemi évekre?

– Sikeresen felvételiztem a magyar nyelv és irodalom szakra az akkor már Babeş–Bolyai Egyetemen. Neveket sorolok, akikkel együtt koptattuk az egyetem folyosóit: Balogh Edgár, Debreczy Sándor, Szabó T. Attila, Csehi Gyula, Jancsó Elemér, Márton Gyula professzorok, Szigeti József, Gálffy Mózes, Antal Árpád, Vámszer Márta, Szabó György, Teiszler Pál, Vöő István, Kuszálik Piroska, Zsemlyei János, Balogh Dezső, Gergely Piroska előadótanárok, tanársegédek és mások. Évfolyamtársaim között volt Dombi Erzsébet, Péntek János, Farkas Ernő, Wohlfart Márta, Sántha Tibor, Nagy Pál, Mózes Huba, K. Jakab Antal, Gergely Géza, Pongrácz Mária, Szekernyés János, Bágyoni Szabó István, Wagner István, Kovrig Magdolna, Márkos Zsuzsa, Rácz Gabriella, Kurkó Irén, Nemlaha György, Klacsmányi Sándor, de sorolhatnám a teljes névsort, mind a negyven nevet, mert egy részük egyetemi katedrára, szerkesztőségekbe került, a túlnyomó többség azonban az erdélyi magyar oktatás elkötelezett és sikeres gyakorlója lett. Sokan az erdélyi és a magyarországi művelődés, oktatásügy, irodalmi élet meghatározó személyiségeivé váltak. Mondogatták is a tanárok: kétévente szokott ilyen jeles társaság egy évfolyamra jelentkezni; az előttünk járó, kiváló évfolyam a Szilágyi Domokosé volt, az utánunk következő a Farkas Árpádé. Emlékszem az önképzőkör üléseire: Csehi Gyula volt gyakran a vendégünk. Nagyszerű volt hallgatni egy-egy felolvasott verssel, novellával kiváltott vitát, akkor mi még nem sejthettük, hogy ezek a vitázók pár év múlva az erdélyi magyar szellemiség óriásai lesznek. Tagja lettem az egyetem táncegyüttesének, egy év után elhívtak az egyetemi központ csoportjába; akkor épült fel a Diákművelődési Ház, bejárásunk volt mindenhová, jártuk az országot, a környéket. Nos, ilyen „társaságból” kerültem Barótra, ahol két és fél esztendő alatt rengeteget tanultam az akkor ragyogóan teljesítő fiatal tanintézet nagyszerű pedagógusaitól.

– Milyen élete volt Baróton a frissen kihelyezett magyar szakos tanárnak?

– Annyi pedagógiát, módszertant, pszichopedagógiát, mint Baróton, sem előtte, sem utána nem tanultam. És ott tanultam meg, hogy milyen szép jó közösségben élni és dolgozni. Az ott kötött barátságok, az ottani tapasztalatok nem vesztek el, nem halványultak el. A kötelező három hónapos katonaságból írtam a baróti iskolának, s ma is őrzöm azt a gyöngybetűkkel rótt, bátorító levelet, amelyet az akkori aligazgató, a ma közel 100 éves Boér Imre tanár úr küldött nekem. A középiskola akkor épp tízéves volt. Két XI. osztály érettségizett, az egyikből majd’ mindegyik diák sikerrel felvételizett főiskolára, egyetemre. Mindjárt meg is bíztak az ifjúsági szervezet vezetésével. Részese voltam annak a csapatnak, amelyik Arbuzov Irkutszki történet című színművével országos elismerésben részesült, diáktánccsoportom megnyerte a rajoni középiskolás versenyt, a kezdeményezésemre – talán elsőkként az országban – diáklapot indítottunk Életünk – Viaţa noastră címen. Két nyelven, mert voltak román tanulók is az iskolában. Fiatal, lendületes tanári közösség volt, a pedagógusoknak több mint a fele harminc éven aluli. A legnagyobb empátiával fogadtak, s vezettek be a gyakorló tanári munkába. A tanítás mellett táncot oktathattam (két csoportom volt az iskolában, egy a művelődési háznál, egy a bányavállalatnál, amellyel országos elismerésben részesültünk); tagja lettem a pedagógusi és a községi színjátszó csoportnak, szerepet vállaltam a bábosokkal együtt. Jó emlékezni arra is, hogy Khell Tibor fizika szakos kollégám viharos időben motorbiciklivel elvitt Farkaslakára, Tamási Áron temetésére.

– Hogy kerültél Sepsiszentgyörgyre?

– Nehezen jöttem el Barótról. Egy adott pillanatban igent mondtam a hívó szóra, s már nem lehetett visszatáncolni. Ahogy mondani szokás: kiemeltek. Egy évig a rajoni KISZ-bizottságnál oktatási, művelődésszervezői előadó voltam, aztán következett a megyésítés, magához vonzott a Megyei Tükör című lap. Ezzel párhuzamosan hét esztendőn át óraadó tanár voltam a mai Székely Mikó Kollégium elődjében. Már Kolozsváron kacérkodtam az írással, az Igazság főszerkesztő-helyettese, Tamás Gáspár csábított a laphoz, de az Utunkban is jelent meg írásom. Az Ifjúmunkás volt akkor a menő lap, Dali Sándor közölte a küldeményeimet, s amikor 1968-ban lejött Bukarestből Sepsiszentgyörgyre lapot csinálni, engem szólított meg legelőbb. Aztán elővette a listát, s olyan szerkesztőséget húzott ki a kabátzsebéből, hogy annak csudájára jártak: Csiki László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöri Péter, Czegő Zoltán, Kisgyörgy Tamás, Tompa Ernő, Bíró Béla, Zsehránszky István, Znorovszky Attila, Veress Dániel, de idekötődött Lázár László, Fábián Ernő, Gazda József, Salamon Sándor, Áros Károly, Gajzágó Márton is. Az én területem a szervezeti élet lett, no meg simogatásként a tömegművelődés és az oktatásügy.

Ezek sok „verekedésre” adtak alkalmat, mert bizonyos dolgokért olykor intést kaptunk, többek között az anyanyelvi oktatás ügyének feszegetéséért, bizonyos műsorrendek elmarasztalásáért. A szerkesztőségben én voltam a tanár úr, az iskolában a szerkesztő úr. És arra is büszke vagyok, hogy ott lehettem a Székely Mikó Kollégium ének-és táncegyüttesének indulásánál. Bátyám, Péter Albert és Dancs Árpád mellé társultam, táncokat tanítottam, s jelen voltam azon a pécsi kiruccanáson is, amikor ez a magyar együttes Romániából elsőként tarthatott előadást hivatalos engedéllyel Magyarországon.

– Hogy kerültél vissza az újságtól a katedrára?

– Amikor jött a rendszerváltás, nekünk is váltanunk kellett. A Tükörből Háromszék lett, kicserélődött a főszerkesztő, de a szerkesztők, a lapcsinálók ugyanazok maradtak. A cél is maradt: az igazságot meg kell írni. 1990-ben kiadót hoztam létre Cathedra néven, ebből lett aztán a Proserved Cathedra – iskolai segédkönyvek, munkafüzetek kiadására szakosodva. A pécsi vendégszereplés idején győztek meg ottani újságírók, hogy indítsak lapot, alapítsak magáncéget, adjak ki munkafüzeteket. Be is mutatták munkájuk eredményét, azt, amit a munkaadó lapjuk mellett megvalósítottak. Én is belevágtam. Akadtak jól képzett és jó tollú segítőtársak, az elsők között Mészely József, Nemes Emil és mások. Innen jött a baj: a szerkesztőségből páran ezt nem tudták elfogadni, a Háromszék elleni merényletnek tartották, én pedig visszakértem magam a tanügybe, és elfoglaltam a helyem a Perspektíva nevet viselő szakközépiskolában. A kiadói munkára nem térek ki különösebben. E harminchárom év alatt támogatás nélkül maradtunk fenn, olykor jobban, olykor kevésbé jól. Örömmel mondom: kapcsolatba kerültünk Erdély, Bukarest, a Csángóföld szinte minden, magyarul tanító oktatási intézményével, tagozatával. Ez idő alatt az elemi iskolások számára ötven kiadványt készítettünk, s ugyanennyit a felsőbb tagozatosoknak. Mintegy száz munkatársunk volt és van jelenleg is.

– Melyek voltak a legkeresettebb diákkiadványok?

– Ide tartozott A romániai magyarság rövid története (három, brosúra méretű kiadvány, néhai Kádár Gyula munkája) 1991-ből, a kilenc éven át, minden esztendőben megújuló nyári, karácsonyi és húsvéti vakációs füzetek, a kicsiknek és V–VIII. osztályosoknak készült matematika-, nyelvtankiadványok, a középiskolásokat megcélzó, verseket és prózai írásokat tartalmazó Metszet-sorozat, az érettségizőknek, IX–X. osztályosoknak ajánlott matematikai feladatgyűjtemények, a képességvizsgázók és a XII.-esek számára szerkesztett összeállítások, s persze egyebek is. Mi voltunk az elsők – a román tannyelvűeket is beleszámítva –, akik munkafüzeteket szerkesztettünk és küldtünk szét. Magyarul elsősorban, de román nyelvűeket is. Volt rá eset, hogy a miénket szinte szóról szóra lemásolták; egyesek biztattak a pereskedésre, de ezt én kihagytam, mert az is a gyerekekről szólt. Még mindig létezünk, anyagi támogatás nélkül, a tanulói, szülői és pedagógusi figyelemre, érdeklődésre támaszkodva, s örömmel vesszük, ha igénylésekkel „zaklatnak”. Lehet, hogy a vakációsfüzet-sorozatot felelevenítjük – sokszor hangzik el ezzel kapcsolatos igény.

– Kik voltak ebben a nagy munkában a legfőbb partnerek?

– Az utóbbi években szerzőként bekapcsolódott a kiadói munkába matematikát végzett feleségem, Péter Zsuzsánna és az ugyancsak matematikát végzett nagyobbik lányom, aki itthon is elindította a Corepeta Nyelviskolát. Feleségem elismert matematikatanára volt a Kereskedelmi Líceumnak, tanítványai közül sokan ott vannak a legjobb közgazdászok, gazdasági szakértők, informatikusok sorában. Nyugdíjazása után jött meg a kedve az iskolai segédkönyvek írásához. Elismertségének köszönhetően meg tudott győzni kiváló matematikusokat, akik örömmel fogadták a felkérést a közös munkára. Zsuzsi, a nagyobbik lányunk a szegedi József Attila Tudományegyetem matematika karán végzett, évekig nyelviskolát működtetett Szegeden, férje ugyancsak ott végezte a kémia-biológia szakot. Hazatelepedtek Sepsiszentgyörgyre, hátuk mögött hagyva szép házukat, a gyönyörű várost, s itthon próbálják folytatni útjukat, a lányom szülővárosában. Két lányunokánk közül az egyik hatodikos a Mikes Kelemen Főgimnáziumban, a kisebbik második osztályos a Székely Mikó Kollégiumban.

Kisebbik lányunk, Hilda a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen végzett, a sepsiszentgyörgyi, majd a kolozsvári színháznál játszott, Uniter-díjas, másodszor is Uniter díjra-jelölték. Magyarországon elnyerte a színházkritikusok díját; 33 éves korában Jászai Mari-díjjal jutalmazták. Filmművészként elnyerte a Gopo-díjat, s a Varga Katalin című filmben játszott szerepéért legalább hat világhírű filmfesztiválon neki ítélték a legjobb női főszerepért járó díjat. Több filmben játszott, hogy aztán hátat fordítson a színpadnak, filmnek, s egészen új pályára lépjen: San Franciscóban, egy magyarországi építésszel-informatikussal közösen nevelik kis unokánkat.

– Milyen a kapcsolatod az RMPSZ-szel?

– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével aránylag korán találkoztam; a rendszerváltás után a tanfelügyelőség egyik munkatársa levelet kapott Nagyváradról: ott már szervezkednek a pedagógusok, jó lenne összehangolni a munkát. A levelet átadták nekem, aki újságíróként ott voltam ezeknél a szervezkedéseknél, egyébként a megyei tanügyi szakszervezet létrehozásánál is. Pásztor Gabriella volt a levél írója. Pál Ferenccel, a születőben lévő Mikes Kelemen Líceum vezetőjével nyakunkba vettük a megyét, szerveztük a pedagógusok szervezetét, amely később kapta a mostani nevét. 1991-ben, amikor Lászlófy Pál szervezői szerepvállalása eredményeként Csíkszeredában megalakult az RMPSZ, a mai pedagógusszövetség, mi már túl voltunk az első megbeszéléseken, sőt életműdíjat is osztottunk, hogy aztán a mi első lépéseink beépüljenek az egész magyar tannyelvű oktatást felölelő munkába. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége – kezdeményezésemre – a korábban kipróbált és megizmosodott anyanyelvi vetélkedők mellé elindította a balladamondó, majd a balladaéneklő versenyt, és továbbvittük az életműdíj odaítélésének gyakorlatát, amelyre minden esztendőben sor került. Összeállítottam és 2004-ben az országos elnökség el is fogadta az RMPSZ elnöksége mellett működő Tudományos Tanács szabályzatát. A tanács

kiosztja az Apáczai-díjat a legrangosabb, pedagógusok kezéből kikerülő tudományos munkáért. Az első díjátadásra 2004-ben került sor.

– Milyen elismerést kaptál a kutatói tevékenységért?

– Nem hagytam fel kutatói, hírlapírói, szépírói munkámmal. 2007-ben doktori címet szereztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a földrajzi nevekről írott dolgozatommal, ezt kibővítve született meg a Térszínformanevek és vízrajzi köznevek felső-háromszéki helynevekben című könyv, amelyet Apáczai-díjjal jutalmazott a Tudományos Tanács. Tagja lettem a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének, 2008-ban elnyertem az MTA főtitkára által odaítélt pedagógusi kutatói díjat, a hazai Közoktatásügyi Minisztériumtól pedig megkaptam a Gheorghe Lazăr-díjat. 2019-ben a magyar kormány Trefort Ágostonról elnevezett díját is átvehettem. Tagja vagyok az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, társelnöke a Háromszéki Magyar Tudományos Társaságnak. 2023-ban az a megtiszteltetés ért, hogy átvehettem a Pro Urbe díjat, a Sepsiszentgyörgy díszpolgára kitüntetést.

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Tanulmányokat írtam szülőfalum nyelvhasználatáról, földrajzi neveiről, személyneveiről. Cikkeimből, jegyzeteimből eddig kétkötetnyit sikerült kiadnom, szaktanulmányokat tettem közzé, népköltészeti gyűjteményeket segítettem napvilágra, s rendre megjelennek szépírói próbálkozásaim is. Nemrég került ki az egyik magyarországi nyomdából a Vándorfelhők című, szabálytalan falu- és családtörténet. Több jelentős munkát lektoráltam, javítottam, előszavaztam. Dancs Árpád színházi könyvei, lakóhelyének és környékének bemutatását tartalmazó érdekes könyve, Török Árpád több kötetre rúgó, Erdély különböző részeit taglaló, feltáró munkái, a Zalánpatakot megörökítő környezetmérnök Préda Barna művei napvilágra segítésével személyesen is részt vállaltam megszületésükben. Kiadtuk dr. Nagy Endre orvossal közösen a székelykeresztúri diákok folklórgyűjteményét, önvallomását életéről, az anyaországba kerüléséről. Török Árpáddal közösen megírtuk s 2008-ban kiadtuk a Sepsiszentgyörgyi kortárs könyvszerzők című kis kötetet. A kiadó szerzői között szerepel Váradi József, aki a marosvásárhelyi „honfoglalásról” írt kisregényt, arról, miként veszett el Marosvásárhely, de hosszúra nyúlna a lista, ha minden kiadványt megpróbálnék felsorolni. A matematikai jellegűeket kivéve mindegyiknek magam is társszerzője vagyok. De nem engedtem nyomdába az ezer számtanfeladatot tartalmazó, I–IV. osztályosoknak Nemes Emil által szerkesztett gyakorlókönyvet sem, míg magam mind az ezret meg nem oldottam. Olyan kiadványt szerkesztettünk V–VIII. osztályosoknak, amely jelenleg a legtisztább, legérthetőbb magyar leíró nyelvtan.

Megemlítem Kádár Gyula háromrészes történelmi összefoglalását, amely megszületésének gondolata a rendszerváltáskor megfogalmazódott bennem. Ő vállalta a megírását. A háromból az első könyvecske hamar megjelent, harmincezer példány gyorsan gazdára lelt. Következett a második és a harmadik; egészen az első világháborúig terjed a bemutatott korszak. Sikerült meggyőznöm Kónya Ádám tanár urat, mint e terület legavatottabb ismerőjét, hogy írjon rövid ismertető összefoglalást az erdélyi reneszánszról. Született két könyvem Fiatalok, még itt vagyunk! címmel, az elsőben egy nő mellett tizenhét férfi, a másodikban egy férfi mellett tizennyolc nő vall önmagáról, sorsáról, környezetéről. Most készül a kézdivásárhelyi táncos múltról egy érdekes kiadvány. A farkaslaki Tamási Gáspár hatására Kányádi N. Mihály hatalmas kiadványt készített a szülőfalujáról, sikerült ennek kiadásába is besegíteni. És ami még foglalkoztat: az anyanyelv tisztaságának megőrzése. Sajnos, erre már nem eléggé igényesek azok sem, akiknek ez kötelessége lenne.

Visszaemlékszem, az egyetemen a kötelező katonáskodási napon a tiszt elénkbe terítette Kolozsvár katonai térképét, s azt kellett látnunk, hogy azon bizony magyarul jelennek meg az utca-, a dűlő-, a folyónevek. Nem lepődött meg a kérdésünkön, s azt mondta: ha jön az ellenség, a helyiek csak ezeket a magyar elnevezéseket ismerik. Nem tudom, hogy létezik-e még a térkép, azokon a településeken viszont lehet, hogy a magyar szavak is eltűntek, használóikkal együtt.

Ezért lenne érdemes, sőt szükséges a 19. század második felében élt Pesty Frigyeshez hasonlóan újra felgyűjteni az összes határnevet. Amíg nem tűnnek el, vagy nem tüntetik el…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ