Valamelyik nap megyek a buszon, és Vicsai Zsolttal beszélek telefonon. A zilahi Hepehupa főszerkesztője, lelkes, visszafogott ember, távolról barátok vagyunk, közelről ritkán találkozunk.

Mielőtt leszállnék, az ajtónál ülő ember megszólít. Hová való? Kolozsvári vagyok. Én sepsiszentgyörgyi.

Mélyen megértem a szomjúságát. Én akkor szívtam egy nagyot a levegőből, amikor a Magherun megláttam egy fogorvosi rendelőt, vagy inkább palotát, rajta a magyar névvel: Péter… talán Melindával folytatódott.

Különös dolog ez. Én nem vagyok vérző magyar, Trianont kopogtató végtelen fakopáncs. De az ilyesmi mégis jól esik. Két magyar ember egy román nagyvárosban. Véletlenül. Örülnek egymásnak. Aztán ismét a mindennapi élet.