Mint üveget egyensúlyzó

néptáncos lépkedett velem az élet-

kezdetben egyenes derékkal,

feszes izmokkal  járta

s ritmusra koppant csizmasarka.

 

Aztán már  óvatosabban,

mint aritmiás szív,

el-elvétette a taktust,

s egyre sűrűbben pillantott alá

a következő lépésre.

(Jaj kavics, tövises kövek, jaj mocsár,

meg ne botoljak, el ne nyeljen

egy alattomos éjjelen az ingovány !)

 

És az üveg egyre súlyosabb lett,

fekélyek sárga leve,

bürökédes évek terhe gyűlt benne.

Tudom, persze: törékeny vagyok,

mint szikkadt csont,

mint holnapot kukkoló remény,

s az élet…….

nos, úgy tünik,

már régen nem nagybetűs,

fehér bottal puhatolja, hová lépjen,

ha a párkák még engedik.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ