A Covid-járvány óta megszerettem a sorban állást. Ha nem is az ideális 1,5 m biztonsági távolságot, de ennek egy zsugorított hosszúságú változatát betartják a vásárlók, nem kell küzdenem az egymásra mászás jelensége ellen. Így teljesen bele tudok feledkezni a szemlélődésem kiszemelt tárgyába.

Amikor beállok a sorba, előttem egy ápolt külsejű fiatalember áll, őelőtte egy vékony dongájú, ápolatlan külsejű 40 év körüli férfi kerül sorra a pénztárnál és fizeti, vagyis fizetné az erőitalát.

Fizetné, ugyanis a pénztárosnőnek odanyújtott 10 lejessel valami nem stimmel. Hiányzik belőle egy rész. A pénztárosnő szenvtelenül, de a vásárlónak kijáró alaptisztelettel szól, hogy próbálja meg a bankban beváltani a csonka 10 lejest  egy ép bankjegyre.

Azzal nyúlna is az italért, hogy félretegye, s az ember sarkon fordulna, amikor a sorban utána következő fiatalember megszólal, hogy ő kifizeti.

A közvetítő szerepét is tisztességesen betöltő alkalmazott közli a vásárlóval, hogy kifizették a portékáját. Az megköszöni és megy is, hogy valahol felhajtsa nyugodtan a szomjúságát oltó italát.

Az első gondolatom a jelenet láttán nem az volt, hogy én kifizetem. A pénztárosnő hangnemét és arckifejezését vizsgálgattam, hogy van-e benne nyoma az állásfoglalásnak. És mire ezzel végeztem volna, késő lett volna észbe kapni, hogy segítsek a szomjazón, az már sarkon fordult volna.

Nem buggyant ki lelkemből elég gyorsan a jóság. Mintha útját állta volna a kipucolásra várakozó lerakódás.

Szemem megtelt könnyel. A meghatódottság és a kipucolásra várakozó lerakódás okozta bánat könnyei voltak ezek.

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ