Közeledik az istentisztelet időpontja. Az országút mentén egyenes arányban az istentisztelet időpontjának közeledtével egyre tömöttebb sorokban kullognak a nagyobbrészt feketébe öltözött hívek a templom irányába.

  Arcukra, mint a show-műsorok fizetett tapsoló statisztáinak arcára, kiül a kényszeredettség.

   A hívek zöme nő, elenyésző számban akadnak köztük férfiak is, főleg özvegyek, akik feleségüket haláluk után kezdték el isteníteni. Pedig Isten és asszony is jó néven vették volna, ha ezt még életükben megtették volna.

  Amíg élt az asszonyuk, addig az Istennel való kapcsolattartást is rájuk sózták, nem volt elég szegényeknek a keresztjük, amelyet hogylétük felől érdeklődve mindig előkaptak a metaforás tarsolyukból.

  Asszonysori kapcsolatuk Istennel a bajok varázsütéses működésének reményében indul. Az elején a sült galamb effektusban bíznak, aztán elprózaiasul a dolog, a bizakodás átalakul elvárássá, majd ez utóbbi a követelőzés szintjére süllyed. Amikor már mindenkivel és mindennel torkig vannak, megharagusznak Istenre, földhöz vágják az éppen kéznél levő használati tárgyat, és elkáromkodják magukat felhánytorgatva a templomban eltöltött drága idejüket. S kezdődik elölről minden.