Gyermekkorom korondi mintájából maradt fenn a vágy, hogy a vasárnapot ne pakoljam meg feladattal, hogy az események és történések el tudjanak válni egymástól, mint a jól kidolgozott kőttes tészta a kéztől és a gyúródeszkától.

A vasárnapot szentmisehallgatással kezdtük, mely nem türemkedett ki életünkből, mint a gurdély a vastagbél falából. A délutáni program versmondás és -olvasás volt. Petőfi összes költeményének díszkiadása a neves művészek – Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Böhm Pál, Greguss János, Jankó János, Keleti Gusztáv, Liezenmayer Sándor, Lotz Károly, Mészöly Géza, Rauscher Lajos, Székely Bertalan, Wagner Sándor, Weber Ferenc és Zichy Mihály – illusztrációival volt a kedvencünk.

Vasárnap van, hétágra süt a Nap, ahogy azt beharangozták. Elemista fiunk barátjával négyesben Kelet-Mezőség felé autózunk.

 Közeledik az istentisztelet időpontja. Az országút mentén egyenes arányban az istentisztelet időpontjának közeledtével egyre tömöttebb sorokban kullognak a nagyobbrészt feketébe öltözött hívek a templom irányába.

 Arcukra, mint a show-műsorok fizetett tapsoló statisztáinak arcára, kiül a kényszeredettség.

 A hívek zöme nő, elenyésző számban akadnak köztük férfiak is, főleg özvegyek, akik feleségüket haláluk után kezdték el isteníteni. Pedig Isten és asszony is jó néven vették volna, ha ezt még életükben megtették volna.

 Amíg élt az asszonyuk, addig az Istennel való kapcsolattartást is rájuk sózták, nem volt elég szegényeknek a keresztjük, amelyet hogylétük felől érdeklődve mindig elő-kaptak a metaforás tarsolyukból.

  Asszonysori kapcsolatuk Istennel a bajok varázsütéses működésének reményében indul. Az elején a sült galamb effektusban bíznak, aztán elprózaiasul a dolog, a bizakodás átalakul elvárássá, majd ez utóbbi a követelőzés szintjére süllyed. Amikor már mindenkivel és mindennel torkig vannak, megharagusznak Istenre, földhöz vágják az éppen kéznél levő használati tárgyat, és elkáromkodják magukat felhánytorgatva a templomban eltöltött drága idejük. S kezdődik elölről minden.

Ismerős az arcukra kiült érzés kinézete. Beugrik a vasárnap délután emléke, amikor apám büntető hangnemben szentmisére menesztett. Akkor nem tudtam, hogy saját bűneit testálta rám, a büntetés a szentmisén való részvétel volt. A homília számon-kérésekor a címszavak hallatán feldúltan bólogatott az úgy, úgy, na, hallod kíséretében, érezve a tudatalattijában meglapuló terhét – pilinszkysen szólva – rétegződött életének, amelyből hiányzott a gondolat, a kimondott szó és a tett közötti összhang, mert a szavak a képzelt, míg a tettek a valóságos életébe kalauzolták. 

  Mehetnénk mi is templomba, de semmi kedvünk.

                      A mező-bazédi erdőrezervátumba megyünk megnézni a tövises lepényfát, népi nevén a krisztusfát, s egyéb faritkaságokat, a fekete fenyőt (pinus nigra), az erdei fenyőt (pinus sylvestrys), a kőrist (fraxinus), a mezei juhart (acer campestre), a somfát (cornus sanguinea) és a fagyalt (ligustrum vulgare), hogy körbeszegélyezzük erdőlátogatásunkat a rácsodálkozásban fészkelő gyönyörrel, mely segít életünk rétegződöttségének felszámolásában.

 

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ