Másodévenként megéneklem első kiutazásomat. Nem tudok betelni vele, ahogy a gyermek sem tud betelni a kirakatrendezői kisvasúttal, és áhítattal vissza-visszatér a töfögéshez.
Még nagy hajam volt, pedig már nem állt jól. Huszonhárom éves koromban már kopaszodtam; nem tonzúrásan, mint egy filozófus, hanem demokratikus egyenletességgel, mint egy padon alvó ex-ember. A nyalka, szürke lasztex-egyennadrágos útlevélellenőr tréfálkozott küllememmel, amely nemzedéki számítási kulcs szerint még menőnek számított ugyan, de élettanilag már levitézlett; ugyanakkor a megkövült diktatúra karhatalmistái még bármikor büntetlenül lenyírathattak.
Nyugatnémet, mogyorószínű, válljelzéses vadászing volt rajtam. A bátyámtól kaptam ’74-ben. 40 lejért vette. A németek az 1973. július 3-i árvízkor szállították a károsultaknak –, így kerülhetett román kereskedelmi forgalomba, majd az árvizet sosem látott, dimbes-dombos Kolozsvár vadászüzletéből, mint valami kelet-európai áron kiárusított, kissé divatjamúlt holmi, végül az én személyi tulajdonomba.

— Mi van, szakállas? — szólított meg egy csoport kutyás fiatal közül egy fiú a lágymányosi állomás előtti egyik felüljáró tövében. Ez volt a külföldivé avatásom szertartása. Vajon szegényesnek gondoltak-e a tőlük jobbra suhanó vonatablakban, vagy pedig laza szerelésű, nyugati fráternek?
De a legérdekesebb számomra mindig a határátlépés volt. Főleg ekkor, első alkalommal. A klasszikus, ötszintes őrtorony, amelyet négy oldalról két-két, nem is olyan vastag sodrony feszít négy, rézsútos irányban kifelé meredő cölöphöz. Egy hatvan felé járó, őszülő német turista cigarettázott tőlem jobbra, a mozdony felé, s jó minőségű hamuja éppen a felgereblyézett senkiföldjénél szóródott a szemembe. Nem történt semmi. A nyugati pasas egykedvű maradt. A hadi tákolmány felé nézett, s szemrevételezte, mint robogunk át Primitív —1.-ből Primitív —2.-be

Budapest, 2011. VIII. 6[—7.]