Megint fúj a szél. Megette a fene. Csak nézem a sárga leveleket, ahogy a szél felkapja, s mint megannyi pillangó repkednek az úttest felett. A letört ágak békaként bucskáznak előttem. Hülye idő van már megint. Belerúgok egy jókora kavicsba, a cipőm orrán ott marad a sár. A tegnapi eső nyoma. Megállok és nézem a tócsákat. Ez egy időkapu. Tíz éve még az unokámmal ugráltunk benne. Én is. Naná! Mindegyik tócsa egy igazi élmény volt, s mindben szabad volt az ugrálás. Csak a szomszéd kutyája ugatott meg minket. Na meg az egyik öregasszony, aki nagyon csúnyán nézett ránk. Micsoda dolog ez, egy gyereket erre tanítani? Még hogy a sárban meg a vízben ugráljon? Na szép, ilyen a mi időnkben nem volt. Már majdnem elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott, de bizony volt.

Az utcánkban még nem volt aszfalt, s egy felhőszakadás igazi tengerré változtatta az utat. Mert akkor is volt már klímaváltozás, persze nem így hívtuk, csak bolond időnek. Nehogy azt higgyétek, hogy csak nekünk adatik ez meg. Öcsi meg, látva a vizet, kimászott a kerítésen és óriási hasasokat ugrált a közepébe. Csak a szeme látszott ki a sárból. Apu épp hazafelé tartott lövész edzésről és dermedten állt meg a sárfióka láttán. Apu, apu, úszni tanulok, kiabálta.  Nem a fülénél fogva, de csak kihúzta a gödörből és beállította a kádba. Az előző napi felfűtésből még maradt melegvíz a szenes bojlerben, s öcsiről úgy olvadt el a piszok, mint a csoki.

Nézem az időkaput. Épp apuval sétálunk Szerencsről a Mád felé vezető úton, Tállyára az egyetlen élő nagynénjéhez. Lekéstük a vonatot, így gyalog indultunk el. Kicsit szemerkélt az eső, de csak annyira, hogy épp vizes legyen az aszfalt. Egyszer csak, csodák csodája, az eső elállt. Pedig alig tettünk két lépést a felhő alól. Mintha egy másik világba léptünk volna. Az úton, mintha egy vonalzóval vágták volna el, megszakadt az eső lánca. Ki látott már ilyet? Én, az biztos!

A tócsa tovább mesél. Már Rómában állok a Termini pályaudvar előtt és leszakadt az ég. Nincs ernyő, ki számított arra, hogy itt esni fog? Csak bámulom a színes esőkabátban futkározó embereket és ahogy kicsavarja az őszi szél a kezükből az ernyőket. S egyszer csak szembejön velem a tíz évvel ezelőtti unokám. Nagyi, menjünk ki az esőre! És boldogan nagyot ugrik az előttem lévő pocsolyába.

De csak képzelődtem.