Úgy tűnik, már semmi sem valódi

a lihegő mindennapban:

kilincsek, lombok, női lábak,

mind, akárha dróton ránganának.

Ablakon át nézed

az ideges jövés-menést,

de már az ablak is csak ablak:

nem látni túlnan

a tavasznak szánt illúziókat.

 

 

Itt benn örökös november.

Nem olvasol már regényeket,

hiszen mind áttetsző, steril filók,

hol a bonyodalom már

cipőd orráig zsugorodott,

s különben is, egy ideje

csak a legapróbbak érdekelnek,

az egysejtűekhez hasonló posztulátumok,

melyeket nem lehet szálaikra szedni

holmi nézetek függvényében

és soha nem öltötték fel

a hatásszünetek  bohóc-vigyorát.

Így telik őszöd,

akárha szüntelen pihenője lenne

a kipihenhetetlen történéseknek,

megtanultál minden lapszélre rótt

okos érvelést, csak éppen

soha semmiképpen nem váltak be,

s most ott tartasz, hogy a másnap  hidegen hagy,

mint minden egyéb emberi tervezgetés.

 

Egyforma napok :

csak tiltásokat kézbesítenek,

mint rosszarcú postások

a hivatalos felszólításokat,

s te  legyintesz-

kivonultál az ablak alatti

világ bábeli forgalmából,

hol az adjon istenre nem jut idő,

s az épp soron lévő

tolvajnyelvet nem neked találták ki.

 

Mint felbujtott álmok maradéka

ülepedsz lassan a bőröd mögé

egyféle belső ruhátlanságba,

s hangod suttogóra fogva,

csak úgy magadnak mondod,

sírod az Arany-összest.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ