Hazajöttünk. Egy hónapig voltunk Kolozsváron. Ennek az egy hónapnak különös hatása volt rám. Először is, mintha „mindenki” megismert volna az utcán, ami természetesen jól esett, és itt, Bukarestben, bizonyára hiányozni fog. Osztálytársak, ismerősök, barátok, szomszédok üdvözöltek és lapogattak, sokukat évtizedek óta ismerem.

Másrészt mégiscsak fojtogatott időnként a város, talán azért, mert eloldódtam tőle: otthon is voltam, meg nem is. Bajornak van egy szívszorító karcolata arról, hogyan változik meg a szülővárosa valakinek. Az enyém is megváltozott. Nem rosszabb lett, csak már nem úgy az enyém, mint amikor benne éltem.

Most már Bukarest az otthonom, s az utolsó héten ide vágytam vissza. Meg is beszéltük, hogy legközelebb csak három hétre megyünk el bárhová. Egy hónap túl sok, túlságosan kizuhansz mindabból, ami bensőségesen körülvesz. Az ember azt reméli, ha három hétig megy el, akkor nem kínozza a torkát semmilyen fájdalom.