Születésnapi beszélgetés a 80 éves dr. SZEKERES Gerő építészmérnökkel, hegymászóval, Erőss Zsolt alpinistatársával

Kérdez: SZÉKELY Ferenc

 

‒ Mikor és hol kezdődött kapcsolatod a mászással?

‒ Ez érdekes történet. Nyolcéves koromban himlős lettem, ami egy olyan úri betegség, hogy nem fáj semmid, de szobafogságra vagy ítélve. Örökmozgó gyerek esetében ez nagy kínszenvedés. Két napot kibírtam, de a harmadik nap ‒ ugrándozások közepette ‒megkérdeztem édesanyámat: falra mászhatok-e? Édesanyám azt válaszolta: kisfiam, ha neked ez örömet okoz, akkor rajta…Kiválasztottam a „pályát”, és megkezdtem a mászást a két testből álló, faragásokkal díszített stafírungos kredencre. Mikor a falra függesztett felső kredencrész tetejére értem, az kitépődött a falból, és mindenestől zuhantunk, beleértve édesanyám 12 személyes Rosenthal porcelánkészletét is, amely porrá tört. Nem kaptam ki, még csak meg sem dorgáltak, de édesapám figyelmeztetett: ha mászni akarok, legyek elővigyázatos, mert veszélyes sport…Gyermekkori mászásaim folytatódtak, s főleg magas fákon lévő varjúfészkek ellen irányultak. Édesapám figyelmeztetését nemigen tartottam be.

 

‒ Mesélja gyermek- és ifjúsági éveidről.

–1943. augusztus 26-án születtem Marosvásárhelyen, de tulajdonképpen ‒ felmenőim révén ‒ Mezőbánd a gyermekkorom színhelye. A második világháború családunkat Mezőkölpényben találta, kivéve édesapámat, aki a fronton volt. Az itt átvonuló német csapatok lovainktól „szabadítottak meg”, őket követték az oroszok, akik az órákat, a teheneket és a maradék élelmünket vitték el. Kárpótlásként tetűt hagytak nekünk…Vallásos szülők gyermekeként, minden este kellett imádkoznunk. Elsőimám így hangzott: Jézuskám, báránykám, amíg alszom, vigyázz rám! A háborút követte a szovjetektől teljes egészében átvett szocializmus, amely első perctől jelezte: megszűnt az emberember általi kizsákmányolás, és minden a miénk. Így lett aztán Tódor, a tizenéves, négy osztályt végzett szolgánk a nagyszüleim csempekályhájának és konyhakredecének a „tulajdonosa”, értesítve, hogy ő ezeket lestoppolta magának, és jelentette a pártelvtársaknak… Később, tetszetős kinézete, de főleg magassága és sok harcias mellébeszélése után, Mezőkölpényből behívták a városba, gyorsan megajándékozták a hételemis diplomával, majd ezt követően különböző pártiskolák képesítéseivel, és levitték délre, ahol pártinspektorként komoly szerepet töltött be, megtagadva szegény nagyszüleimet, akiket mindenből kiforgattak. Miután családi házunkat is kirabolták és felgyújtották, nagyapám elbúsulta magát, és felköltözött a mennyekbe… Ezt követően nagyanyám, édesanyám és én Mezőbándra, az édesapám szülőfalujába menekültünk. Közben édesapám hazajött a frontról, és kezdtek rendeződni a dolgok. Először még működtette saját üzletét, majd látva a szocializmus „előrehaladását”,felszámolta, és az új, megalakulóban levő Mezőbándi Állami Gazdaság közgazdásza lett egészen nyugdíjazásáig.

Mezőbánd nagy kiterjedésű, gazdag község, ahol sok jól szituált család élt, komoly tanári gárdával rendelkezett. Minket, gyerekeket szép humánus szellemben, de kissé szabadon neveltek és tanítottak. Az első hét elemit mint jól tanuló kisdiák Mezőbándon végeztem, és közben a sportban is kezdtem jeleskedni. Simó Aladár tanár úr kicsengetéskor értésemre adta: Gerőke, te egész életedben a sportra és a tanulásra leszel ítélve! Jóslata beteljesedett. Mind földrajzi, mind geológiai szempontból Mezőbánd az Erdélyi-fennsík egyik legjellegzetesebb és legszebb, dimbes-dombos helysége, melynek környékére szüleimmel sokat kirándultunk. Gyerekként társaimmal kiválasztottuk magunknak a meseként is emlegetett Omlás várát, a bándi hegyet és erdőt, a Komlód-patak völgyét, ahova sok kaland fűzött. Időnként, ahogy az iskolában töltött óráknak vége lett, a mi kis kuruc1 csapatunk elkezdte a szaladást és kalandozást más és más színhelyekre. Néha témát is választottunk, és ilyenkor állig felfegyverkezve, fakarddal és bodzapuskákkal ‒ amiből csepűgolyót löttünk ki ‒ a labancokat akár a távoli Uralyi-hegyig üldöztük. Győzedelmesen visszatérve, a jutalom következett. Ahány órát hiányoztunk az iskolából, annyi időt kellett letöltenünk térdelő helyzetben az iskola betonteraszán. A munkából hazatérő édesapám, amikor meglátott, szigorúan viszonyult tettemhez, de nem vert meg. Hétvégeken a szüleimmel folytattuk a kirándulásokat, amelyek az egészséges mozgás mellett, gyógynövény, gomba, makk, szeder és más, a természet által adományozott termékek gyűjtésére irányult. Még az is említésre méltó, hogy minden alkalommal, amikora bándi tetőre értünk, bátran kijelentettem: Fent vagyok a világ tetején! Vajon ez volt később,az öt kontinens csúcsaira irányuló mászásaim kiindulópontja?

‒ Milyen emlékeid vannak a marosvásárhelyi Bolyai középiskoláról?

‒ 1957-ben kezdtem a Bolyai Farkas Elméleti Líceumot, amely akkor lett felújítva, csillogott-villogott.Minden bolyaist, de főleg minket, bentlakó diákokat szigorított fegyelem betartására szólítottak fel. Kezdetben én, aki Mezőbándon szabadon és óriási mozgásterületen nőttem fel, nehezen alkalmazkodtam az új státuszhoz, és már az első osztályfőnöki órán összetűzésbe kerültem az Oncsa-telepi verekedős padtársammal. A szünetben elkezdődött a padok közti és feletti futkosás, ő bemenekült a katedra és az új üvegtábla közötti részre, én pedig az iskolatáskámmal fejbe akartam vágni. A vékony bőrszíj elszakadt, és a táska egész súllyal nekivágódott az üvegtáblának, amely darabokra tört. Nemsokára megjelent a szolgálatos, magasnövésű Müller Mihály fizika szakos tanár úr, és szemüvegét törölgetve, hosszú, éneklő hangon rámkérdezett: – Ön meg tudná-e magyarázni, hogy milyen fizikai jelenség történt a táblával? ‒ Én nem, de édesapám igen… Tudniillik ki kellett fizetni a törött tábla nem jelentéktelen értékét. Haza akartam menni, ott akartam hagyni az iskolát, de édesapám szigorúan rámszólt: olyan nincs, sohasem szabad elhagyni a harcteret. Vigyázz magadra, viseld az új, beszorított életteredet, és tanulj, mert a tudás az egyetlen, amit senkitől sem lehet elvenni! ‒ hagyakozott.

Ötven év múlva, 2007. augusztus 24-én, a Marosvsárhelyi Református Kollégium és a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Aranyoklevél kitüntetésben részesített.

‒ Kire emlékszel a tanárok közül?

‒ Volt egy kiváló tanárunk, dr. Kiss Géza, aki a bentlakásban mint oktató-nevelő foglalkozott velünk, falusi nebulókkal. Meg kellett tanuljuk, hogy hogyan is kell tanulni, hogy valami maradjon a fejünkben. A délutáni tanulási órák, a szilenciumok alatt ezt sokat gyakoroltuk. Velem, az örökmozgó, kezdő középiskolással külön is foglalkozott, és még az olvasás tudományára is rávezetett. Jelen pillanatban is sokat olvasok és tanulok. Miután behoztuk a lemaradást, a többi kiváló tanár is a szárnyai alá vett, neveltek és tanítottak a tudás elsajátítására, becsületre, szeretetre. A szolgalmas és rendszeres tanulás kezdte meghozni gyümölcsét, főleg a reáltantárgyak terén, amelyek közül a fizika foglalta el az első helyet. Sikerült időt szakítani a sportra is, amely előnyt jelentett és jelent a mai napig számomra. Az iskolai vakációk idején, szüleim buzdítására, ha rövidebb időre is, de munkát vállaltam, és megtanultam fegyelmezetten, kitartóan dolgozni. Az ily módon nyert pénzből vásároltam meg új egyenruhámat, kedvenc könyveimet és még pár ajándékot. Végül, összességében, a középiskolás évek felejthetetlen, pozitív nyomokat hagytak életemben.

‒ Hogyan kerültél a marosvásárhelyi építészeti technikumba?

– Ebbe az iskolába kényszerhelyzetből kerültem, mert a Marosvásárhelyi Mezőgazdasági Igazgatóság ‒ politikai tevékenység hiányára utalva ‒ visszavonta az agráregyetemre irányuló „vállalati” ösztöndíjkérésemet, és másnak, egy protekciós egyénnek ítélte oda. Ez voltéletemben az első eset, amikor senkire sem nehezteltem a visszautasításért! Családunk anyagi lehetősége viszont nem tudta megengedni és fedezni egy távoli városban lévő egyetem évi kölségeit, és ezért egy közelebbi iskolát kellett választanom. Lehetett az középfokú technikum is, de ne haladja meg Marosvásárhely területét, ahova kisebb erőfeszítéssel be tudtam jutni Mezőbándról. Az első évben azt sem tudtuk, hogy eszik vagy isszák a tudományt, de másodéves korunkban már pislákolt bennünk a kíváncsiság az építészet iránt, harmadévesen pedig már kezdtük megismerni és megkedvelni a szakmát, amelyben sokat segítettek bennünket a jól felkészült tanáraink is. Például Balla Pál tanár úr, aki mint volt egyetemi oktató (a származása miatt építették le a Kolozsvári Politechnika Egyetemről) olyan nívón oktatott minket, mint az egyetemen. Aztán1964-ben kihelyeztek a marosvásárhelyi I.C.R.A.nevű élelmiszeripari, kereskedelmi nagyvállalathoz mint építész technikust. Egyedüli építészeként egyből a „mélyvízbe” kerültem! Kivitelezésben egy minden stiklivel felvértezett 12 tagúkarbantartó csoportot kellett irányítanom, és mindezek mellett az I.C.R.A. új vagy javításra programált beruházásainak terveit is nekem kellett megvalósítanom. Szerencsémre, ebben sokat segített a már említett Balla tanár úr, akit felkértem a terveim irányítására és ellenőrzésére is. Ő ‒ látván nagy ambíciómat és bátorságomat a szakma iránt ‒ mindig azt mondta: Gerő, neked feltétlenül folytatnod kell tanulmányaidat valamelyik neves építészeti egyetemen…1966 őszén kerültem Jászvásárra, hivatalos áthelyezés alapjánaz ottani tervezőintézetbe mint szerkezettani tervező technikus. Eltökélt szándékom volt, hogy 1967-ben felvételizek az egyetemre. Közben a munka mellett sportolni kezdtem, előbb mint atléta, később mint rögbijátékos.

‒ Hogyan indultak az egyetemi évek?

‒ Egyévi felkészítő után, 1967 szeptemberében teljesült az álom: sikeresen felvételiztem a jászvásári Gh. Asachi Műegyetem Építészmérnöki karára. Az első két évben, a sok elméleti tantárgy miatt kissé nehezen tudtam megbirkózni a tanulással. Emellett még a sport is sok időt igényelt, amit ideiglenesen meg is szakítottam. Ezután már könnyebb lett ‒ az építészeti technikumban, valamint az itteni tervezőintézetben szerzett tapasztalatok eredményeként is. Az egyetem sikeres befejezése után mint szerkezettani tervezőmérnököt alkalmaztak a iași-i ICPROM Tervező- és Kutatóintézetbe, de az egyetemen is folytattam tevékenységemet. 1981-ben befejeztem az egyetemutáni továbbképzést, és 10-es általános médiával posztgraduális szakmérnöki képesítésben részesültem. Még ide tartozik, hogy közben elvégeztem a testnevelési főiskola atlétikaedzői szakát is.

‒Milyen emlékeid vannak Jászvásárról?

‒ A jászvásári 16 év, 1966–1982 között, életem eseményekben legdúsabb periódusát jelentette, de volt is miért, mert az itteni emberek cselekvőképesek és emberszeretők voltak, akik hajlottak az új technikai vagy sportban elérhető megvalósításokra, szakmai hiúság vagy emberi gyarlóság nélkül. Nehezen elképzelhető, hogy az itteni sport és szakmai sikereimet ilyen rövid idő alatt elérhettem volna máshol. Ma Jászvásár Románia egyik legszebb, legaktívabb és legvidámabb egyetemi városa, amely, mint Róma, hét dombon fekszik… Építészettörténeti szempontból sem elhanyagolható, hisz évszázadokon át Moldova büszke fővárosa volt… Moldova és Erdély jó kapcsolatát a ’70-’80-as években itt tanuló és képesítést szerző, többezer erdélyi egyetemista is bizonyította.

‒ Mesélj a családodról!

‒ A jászvásáriévekegyik „megvalósítása”: itt ismertem mega feleségemet, Balogh Jolánkát. Ő 1979-ben került a tervező-kutatóintézetbe, mint szép és okos műépítész lány. Pártgyűlésen ismerkedtünk meg. Az újkor modern hőseiről szóló könyveket vittem neki tanulmányozás céljából, hátha engem is egy picit jobban fog értékelni… A könyvekbe, véletlenszerűen be-beloptam egy rólam – tutajos, hegymászó vagy barlangász tevékenységemről – szóló kis cikket. Mind többet és többet voltunk együtt, kezdtük értékelni és szeretni egymást. Aztán fülig szerelmesen, 1982. július 13-án házasodtunk össze a mezőbergenyei református templomban. 1990-ben megalakítottuk az Arhing tervezőcéget, ahol már több mint ezer tervet valósítottunk meg. Mindketten az építészeti tudományok doktorai vagyunk, eleget tudunk tenni akár nagy és komplex szakmai kihívásoknak is. Egyetlen gyermekünk, Gerőke 1994. április 22-én született Marosvásárhelyen. Iskolai tanulmányait az Európa Gimnáziumban és a Papiu Ilarian Elméleti Líceumban, egyetemi tanulmányait pedig a kolozsvári építészeti egyetem angol karán végezte. Az egyetemi évek mindenki számára élményekben gazdagok, de az építészeti egyetem estében, a sok laboratóriumi gyakorlat, dolgozatok és szaktervek kissé leszűkítik a szórakozások és kikapcsolódások időtartamát. A tanárok, a kornak megfelelő módszereket alkalmazzák, így a tanár–diák kapcsolat is csökken. Maradnak a szigorú felkészítők, szemináriumok, vizsgákon való részvételek (követelmények és eredmények), amelyek nem sokat változtak. Ezek megvalósításában a kolozsvári építészeti egyetemfontos szerepet tölt be. Így a végzős diákokat már az egyetem padjaiból követik, és alkalmazzák a kivitelező- és tervezőcégek. Fiam negyedéves hallgatóként kezdett tevékenykedni az Arthing tervezőiroda keretén belül, 2017-ben fejezte be egyetemi tanulmányait. 2021-ben nősült, és jelen pillanatban felesége, Bernadett is az építészet ösvényeire próbállépni.

Végeredményben elmondhatom: a család fontos szerepet töltött be életemben, nélküle sem a sport, sem a szakma terén nem tudtam volna elérni a fenti eredményeket. Az utóbbiak közül sokat a feleségemmel, Jolánkával közösen valósítottunk meg! Ő volt az, aki néha az emberi kapacitást is meghaladó kísérleteimből visszatérített a valóság mezejére. Viszont ha később kiderült, hogy az új technikai és technológiai módszerek kivitelezhetővé tehetik az ötletet, akkor csak ennyit mondott: Most már kezdhetjük a terv gyakorlatba való ültetését…

‒ Voltak szabályok, amit együtt szögeztetek le?

‒ Jolánkával már az elején tisztáztunk néhány dolgot. 1. Nincs kicsi, kevésbé fontos és nagy, országos szintű terv, mindegyiket ugyanolyan komolysággal és hozzáállással kell elvégezni, beleértve az anyagiakat is. 2. A legnagyobb szakmai hozzáállással és figyelemmel viszonyuljunk a munkához. 3.Vegyük figyelembeaz ember és a természet kapcsolatát. Ezt úgy ítéljük meg és iktassuk be tervünkbe, hogy ne a természetnek, hanem nekünk, embereknek kell gyökeresen megváltoznunk! 4. Ne romboljuk az épületeket csupán azért, mert más korszakot képviselnek, vagy a „nekem nem tetszikelv alapján (lásd a vásárhelyi stadiont, a várbeli „F” korpuszt). Ezek mind a természet ellen irányulnak, nem kis anyagi befektetés árán… 5. Maximális figyelemmel és szakmai hozzáállással valósítsuk meg a műemlékek rehabilitációs és restaurálási terveit, odafigyelve a történelmi korok és építészeti stílusok rigurózus betartására. 6. Ne vegyünk részt olyan épülettervekben, amelyek esetében nem ismerjük, hogy mit akar a beruházó. Minden tervet élőlények (emberek, háziállatok stb.) számára kell megvalósítani. Mindez komoly tervezési témát és technikai leírást követel. Pl. egyes sportágak annyira szétágazódtak, hogy különleges épületeket igényelnek.

Az Arthing cég 1990–2023 között 1140 tervet valósított meg és kivitelezett országszerte. Ezek a tervek nem egyedi jellegűek, szigorú csapatmunkát igényelnek. A tervek nagysága, komplexitása fügvényében kell megállapítani a részvevő szakemberek számát. Azért említem őket a család keretén belül, mert velük közvetlen emberi közelségbe kerültem, és nagy-nagy köszönettel adózom nekik. Neveket csupán azért nem említek, mert elég hosszúra sikeredne a névsor, és nem szeretnék senkit kihagyni. Az idő nem áll meg, és mi folytatjuk alkotói-tervezői munkánkat…

‒ Életedben mi volt hamarabb: az atlétika vagy a tutajozás?

‒ A sportolást a mezőbándi hétosztályos általános iskola 6. osztályos tanulójaként kezdtem 1956-ban mint síkfutó atléta. Első speortoklevelemet 1957. május 12-énállították ki a 100 méteres síkfutás nyerteseként. Ez az ifjúsági spártákiáda tartományi szakaszának keretei között zajlott. A tutajozásra jóval később, 1973-ban került sor, mivel vízi sport, amelynek űzéséhez folyóra, folyamra vagy tengerre van szükség, s a mezőbándi Komlód-pataka ezt a feladatot nem tudta teljesíteni…

‒ Milyen eredményt értél el a sportágban?

‒ Mint a marosvásárhelyi Maros Sportklub leigazolt atlétája, többször nyertem tartományi és országos bajnokságot 100 és 200 méteres síkfutásban.1961‒1966 között tagja voltam a román atlétikai válogatottnak, több országos és nemzetközi versenyen vettem részt. Később,1984‒1992 között a romániai veterán atlétikai válogatott tagja lettem; 100-200 méteres síkfutásban több éven át voltam országos bajnok. 200 méteres síkfutásban országos rekordot döntöttem, amelyet sok éven keresztül tartottam. 1987-ben a veterán Európa-bajnokságon, 40-45 éves korcsoportban, a KarlovyVary-i (Csehország) 10000 méteres országúti futásban aranyérmet kaptam. 1992-ben ezüstérmet nyertem 100 méteres síkfutásban, és bronzérmet a 4×100 méteres staféta tagjaként a törökországi Izmir városban tartott Balkán-bajnokságon. 1992-ben, a Bukarestben rendezett nemzetközi atlétikabajnokságon második helyet értem el a 100 méteres számban, 45-49 éves korcsoportban.

Azatlétikaiversenysportban való részvételemnek van egy, a mai napig sokak által emlegetett előzménye.Mint tizedikes bolyais bentlakó diákot, engem is felelésre szólított fizikából a nagyon szigorú Árkosi tanár úr, és kérte az ellenőrzőt, amit otthon felejtettem Mezőbándon. Felelés után rámszólt: azonnal menjek haza, és hozzam az irkát! Ez mind szép és jó volt, de nem mertem megmondani, hogy mit is jelent számomra az otthon, és elindultam haza, Mezőbándra, ami a rövidítések ellenére több mint 18 kilométert jelentett. Megjegyzem, hogy az ’50-’60-as években a Marosvásárhely‒Mezőbándútvonalon kevés jármű közlekedett. Amikor édesanyám meglátott, szinte elájult. Kérte, hogy maradjak otthon, de én kötöttem az ebet a karóhoz: vissza kell jutnom. Mosakodás, rövid pihenés után becsomagoltam az ellenőrzőt, és irány Marosvásárhely. Négy óra körül érkeztem vissza az iskolába. Bekopogtam a tanáriba, s Árkosi tanárúr (gúnynevén Dikics) még mindig ott volt. Mikor meglátott, nagyon meglepődött, és azt kérdezte: Hát maga honnan jön? Mondtam, hogy Mezőbándról, hoztam az ellenőrzőt… A tanár úr csak halkan ismételgette: Hát ilyet, hát ilyet, ki látott még?! Kézen fogott, felvitt a fizikalaborba, teát főzött, megsimogatott, és elkezdett beszélni a fizikáról. Így lett ezután a fizika a legkedvesebb tantárgyam, amelyet mai napig tanulok. Igen ám, de a maratoni szaladásom híre eljutott a sporttanárok, főleg az atlétikaedző fülébe. Az első, aki szinte vércsekénk csapott le rám, Bálint Ákos tanár úr volt. Az ő felügyelete alatt, az addigi heti két edzésből rátértünknégyre, amiből hármat a Bolyai iskola atlétikapályáján, egyetpedig a teremben tartottunk. Így lettbelőlem igen ambíciós, de küzdő szellemű sportoló, kezdve az atlétikával, asportok királynőjével.

‒ Hogyan emlékszel a vízi sportokra?

‒ Első tutajos kalandom 1970-ben volta Kelemen-havasokban lévő Jézer-tónál. 1973-ban a Beszterce folyó hegyi szakaszán 186 km-t tettünk meg hét nap alatt tutajon. Majd jött egy 1976-os emlék, amikor a Duna Báziás‒Szulina közötti, 1111 km hosszú szakaszát 30 napalatt tette meg az expedícióm, új európai csúcsot állítva fel. A Dacia 2050 Fekete-tengeri vitorlás, tutajos expedíció európai csúcsot és zárt tengeri világcsúcsot döntött meg 483,5 tengeri mérföld, azaz 895,4 km megtételével. Ezt 1978-ban 25 nap alatt sikerült megvalósítani. Az expedíció bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe és a hajózás enciklopédiájába. Az Ember és tenger nevet viselő, rigai nemzetközi fesztiválon az expedícióról keszült film első díjat nyert.

‒Még milyen sportot próbáltál ki?

‒ 1967–68-ban, amikor Jászvásáron voltam egyetemista, tagja voltam a Politehnica sportklub A divíziós rögbicsapatának. 1978‒1981 között a jászvásári tervező-kutatóintézet keretében megalakítottuk az első moldvai barlangász klubot Proiectantul néven. Ebben az időszakban számos országos vetélkedőn vettünk részt, ahol kilenc barlangot és öt zsombolyt (aknakutat) fedeztünk fel. 1982–1985 között a marosvásárhelyiUrsus spelaeus barlangász klub tagjaként országos III. helyezést értünk el. 1987‒1996között a parajdi Korond-pataka völgyében több sóbarlangot fedeztem fel, amelyeket ebben az időszakbanrendszeresen követtem. A parajdi és a szovátai sókarsztban létrehozott építmények képezték a későbbiekben a doktori disszertációm tárgyát is, amelyet 1999-ben védtem meg.2

‒ Végülis miért döntöttél a hegymászás mellett?

‒ Másodéves egyetemista voltam, amikor rájöttem, hogya híres kommunista mondás: Élen a sportban, élen a tanulásban! nem állja mega helyét. Ekkor döntöttem el:a szakmai tudás elsajátítása mindennél fontosabb, majd utána jöhet a teljesítménysport is. Mindkét sportklubnál bejelentettem: időlegesen megszakítom a tevékenységemet. A klubvezetők nehezen fogadták ezt el, ami személyemre, az örökmozgó és mindig tenni akaró sportolóra nézve sem ígérkezett kedvezőnek… Két hónap után elkezdtem a reggeli torna közben szaladni, mind hosszabb és hosszabb útszakaszokon, amelyek hétvégeken elértéka 6-7 kilométerre fekvő jászvásári Bucium-tetőt. Ott találtamrá az akkor 5-6méter magas, fiatal mészkőképződményekből álló falra, amely az Alpinodrom nevet viselte. A szaladások közötti pihenőket mászással igyekeztem levezetni. Többheti próbálkozás után kezdtek jönni az eredmények. Látván ambíciós, de nem igazán technikás kísérleteimet, az Alpinodrom falán gyakorlatozó sportolók meghívtak, hogy folytassam velük a hegymászást a Békási-szoros falain, amely már akkor a Keleti-Kárpátok alpinparadicsomaként volt nyilvántartva. Az első hónapokban ‒ ha visszafogottan is ‒ álltam a provokációt, míg ők azt bizonygatták: az alpin sziklamászás általában csak hétvégekre és a nyári vakációkra szorítkozó sportág. Mindezek mellett az alpinizmus a természet ölén történik, és bővíti a szaktudást. Sok próbálkozás, gyakorlatozás és győzködés után, 1969. november 7-től a jászvásári Universitatea egyetemista sportklub alpin részlegének lettem a leigazolt sportolója.

 

 

___________________

 

1 A kuruc hősök neveit az ̓50-es években vetített történelmi filmekből merítettük.

2 Címe: A sókarszt és sós közeg által negatívan érintett, hidrológiai övezetekben alkalmazott alapozások értékelése és új, hatásos módszerek bevezetése Románia területén.

 

(Folytatjuk.)

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ