Gyerekkoromban úgy néztem Anda Călugăreanut, mint egy istennőt. Toma Caragiuval, egy istennel együtt táncoltak és énekeltek: tehetségesek voltak, szépek, vagányak. A puszta létükkel a reményt képviselték 1989 előtt.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd az Anda Călugăreanu köz mellett lakom. Amilyen nemtörődöm vagyok a tárgyakkal, annyira elfogódott más anyagi dolgokkal. Elmegyek a háza mellett, és valamiképpen a kisugárzása részének érzem magam, holott 1992 óta nincs többé.

A megbánás is különös dolog. Olykor összeszorul a szívem, hogy soha nem láttam színpadon Ștefan Iordachét vagy Gheorghe Dinicăt. Ők azonban sokkal később haltak meg, átkozhatom a kényelmemet. Anda viszont annyira korán, hogy akkor még alig tudtam az eszemet – nem beszélve Toma Caragiuról, aki az 1977-es földrengésben.

Az is érdekes, hogy az Ady Endre utca és a Petőfi Sándor utca kereszteződése is itt a szomszédban. Két nagy lázadó magyar mellett élek a román fővárosban. Jobb helyen nem is lehetnék.