Szabadságom első napján, úgy döntöttem, házamat tatarozom, s pihenésképen kijárok a többé kevésbé szőke Tiszára. Nem emelem a nemzeti turizmus örvendetesen felfelé ívelő statisztikáit, nem gyarapítom a külföldi vendéglátóipar tőkéjét, hogy majd bizalmasan befektesse a felfelé ívelő magyar nemzeti iparba. Nem utazgatok, mert nem tudtam megtakarítani nyaralásra semmit, nyaralási cafeteria-jegyeket cégem nem adott, ha igaz, ezután még kevésbé adhat. Mert állítólag bizonyos cégek visszaélnek vele. Amúgy az utazásból elegem van, a munkahelyemre ingázom. Örülök, ha otthon ülhetek a kuckómban pár hetet. Nem kell rohannom hajnalban az állomásra, idegeskednem, hogy beérek-e idejében a munkahelyemre, mert épp vágányzárat rendeltek el, leszakadt a felsővezeték, vonat elé vetette magát egy boldogtalan szerelmes, vagy az ideggondozóból hazaengedett nyomorult, vagy egy hajlékát elveszítő adós, sötöbö, sötöbö, sötöbö, minimum három a magyar igazság a magyar állami vasútnál is.

Szabadságom első boldog napján máris kimentem a folyóra, egyelőre nem úszkálási és napkúrázási szándékkal, hanem finom, vakolásra alkalmas homokért. Míg feleségem az SZTK-ban meghallgatja orvosa leckéztetését, hogy már megint nem felel meg az egészségügyi kormányzat megszabta normáknak, megint megfenyegetik, hogy nem kap több inzulint, én homokozok. Hat hetet kellett várnia, amíg rákerült a sor az előjegyzési listán, hogy végre megalázzák. Most legalább kiélvezi. Addig én megrakom a csalánzsákomat homokkal, s nézelődök, l’art pour l’art.. Egész évben úgysem volt érkezésem felhőtlenül nézelődni.

Ahogy legurulok tizenkét éves Suzukimmal a Laposra, mintha idegen helyen járnék. Nem merek kiszállni, a parton senki. Máskor itt nyáron, bömbölt a zene a büfé hangerősítőiből, fiúk és lányok rohangásztak a parton, sorban álltak, hogy lábtengózhassanak a két kialakított pályán, az ősfák árnyékában nagymamák és nagypapák figyelték unokáik víz próbáit, a merészebb nők engedték, hadd nyújtózzon fedetlen mellük a nap ölelő karjai felé, a hullámokon horgászok lógatták zsinórjaikat óriásharcsák remegő reményében. Most néma csend.

Szabad-e egyáltalán itt lennem? Nincs megtiltva? Lehet, csak énhozzám nem jutott el, egy újabb rendszabály híre? Óvatosnak kell lennem, mert mint tudjuk, a törvény nem ismerete, nem ment fel annak betartása alól. (Bár ez a klasszikus logika szabályai szerint abszurdum! Ha nem tudom, mihez kell alkalmazkodnom, lehetetlen alkalmazkodnom.) Mindenütt szemét. A kacatok egy része, az eldobott sörös, üdítős és vizes palackok kupacokba gyűjtve. Megpillantok végre néhány emberi lényhez hasonlító árnyékot: az ártéri őserdő fái közül kujtorognak elő, megállapodnak a szemétkupacoknál, kotorásznak a mocsokban. Akkor talán még sincs tiltva az itt tartózkodás. Kiszállok, szétnézek, őrök sehol, kémkedő kamerák sem látszanak. Gyorsan tele lapátolom a zsákom. Bedobom a csomagtartóba, elégedett vagyok, feladat teljesítve, nem kaptak el, lesz mivel vakolni. Más teendőm nincs mint nézelődni, s várni feleségem telefonját. Különféle kulcsszavakat írok be a keresőbe, s lassan kirajzolódik csendem háttere. A Lapos hasznosítására kiírt pályázatra csak egy vállalkozó jelentkezett. Ő kevesellte a szabadstrand működtetésére elnyerhető pénzt. Így szabadstrand helyett maradt a vadul burjánzó semmi. Ami azt jeléenti elvileg hogyha strand nincs, strandolni sem szabad.

Közelebb sétálok a vízhez. Öt-hat férfi és nő napozik illegálisan a ragyogásban, egy gyerkőc némán lubickol. Homokdomb takarta el őket előlem. A meder szélén viharvert

tábla hirdeti, hogy a Belügyminisztérium 2001 per ilyen meg ilyen rendelete alapján az önkormányzat megtiltotta a fürdést a folyóban a város egész területén. Leveszem a szandálom, besétálok a vízbe: tiszta, átlátszó, simogató, finom. És még csak nem is klórszagú, mint az uszoda vize. Vizelési ingerem támad, elindulok az egykori szabadstrand illemhelye felé: tetőtlenül, romosan kifogad. Irány az őstermészet. Nem akarok hinni a szememnek. A többemberderéknyi törzsű fákon mászókák, létrák, kötélhágcsók, sodronyok, függőhidak és olyan magasan, hogy alig bírom kifürkészni. Tábla hirdeti, hogy ez egy tanpálya vagy mi, az Új Magyarország része, 45 millióból Európai Uniós támogatással jött létre. Jónéhány évvel ezelőtt Németországban láttam ilyet, van összehasonlítási alapom: büszkén bámultam, legalább olyan merész és életveszélyes mint német versenytársa. A környéken sehol egy lélek. Mi van, ha egy kölyök vakmerően, önerejét túlértékelve nekiindul, leesik, és mentőért kéne telefonálni? A pályához bódé tartozik, van ott árlista is, csak épp zárva.

Párom még mindig nem hív. Úgy látszik, mint mindig, a konzultációs időpontok szét- vagy összecsúsznak. Egy kivágott fa törzsére ülök, bámulom a túloldalt. A rakparton Sárga Angyal, épp azzal bíbelődik, hogy elszállítson egy gépkocsit. Nem értem. A múlt héten még ingyenes volt a parkolás a rakparton. Azóta kiterjesztette az önkormányzat a díjköteles területeket? Csak én nem tudok róla? Igaz, régóta rebesgetik, hogy újabb városrészeket fognak bevonni a díjköteles parkolási övezetbe. Állítólag így akarják pótolni az állam által az önkormányzatoktól elvont adókat. Elvégre az egyszerű állampolgárnak tökmindegy, hogy az állam, vagy az önkormányzat sanyargatja. Persze, ha a polgár öntudatos baloldali, hajlamosabb tűrni az önkormányzatnak, ha jobboldali, szívesebben kapja a pofonokat az államtól. Vagy tévednék?

A hőség fokozódik, a levegő remeg, sirályok rángatják az ég függönyeit. Mintha egy vijjogó mentő hívná elő a reszkető kékségből, délibáb jelenik meg a dóm fölött. Valami gyönyörűség. Lopva körbetekintek, nem tilos-e megtekinteni, nem tették-e díjkötelessé, nem fog-e lecsapni rám valami bősz ellenőr, hogy szabálytalanul és illetéktelenül bámészkodom. Felfohászkodok a magyarok Istenéhez, ezúttal megsegített, minden jel szerint szabad a bámészkodás. Lelki szemeimmel belépek a közelinek tetsző, távolban derengő bejáraton. A piros-fehér-zöld kerítésen hatalmas, galambdúcos székelykapu, fölötte latin és rovásírással, lézeresen kivetítve: NEMZETI DÉLIBÁB.

A mozgásérzékelőkkel megszerkesztett, önmagától nyíló kapu mögött, díszmagyarban, hősiesen verejtékező fiatalok fogadnak. Egy igazán csinos menyecske fülembe búgja, hogy ma kivételesen nincs beléptidíj, elvégre nemzeti emléknapot tartunk, egyik nemzeti vereségünk tiszteletére, ha kérem, rögtön megnézi a programfüzetben, melyik nemzeti vereségről van szó, tehát fel a fejjel. Köszönöm, nem kérem. Ha akarok, szívesen adakozhatok a Nemzeti Délibáb Alapítvány számára – csicsereg továbbra is negédesen. Mondom, hogy épp nincs nálam pénztárca, csak egy kis homokért jöttem, bizalmasan rákacsintok: maradjon köztünk. Pajkosan megfenyeget piros-fehér-zöldre pingált körmeivel: „szóval homokosok vagyunk, aranyapám, homokosok? Nocsak, nocsak! Mutassa be a lakcím kártyáját, kedves bátyám, s küldünk csekket.” Előszedtem piros-fehér-zöld kártyácskámat, piros-fehér-zöld körmöcskéivel bekörmölte egy piros-fehér-zöld fedelű notebookba az adataimat. Majd megajándékozott egy piros-fehér-zöld kulcstartóval, s már indulhattam is a NEMZETI DÉLIBÁB rejtelmei felé.

Első látásra világos volt, hogy gyalog nem bejárható a nemzeti büszkeségtől egyre duzzadó-dagadó terület. Korábbi sokévtizedes tapasztalatra alapozva, gondoltam veszek buszjegyet a legközelebbi trafikban, annyi apró még csörög a zsebemben. Megközelítettem az első elém kerülő, kerek cégtábláján magát büszkén nemzetinek

hirdető dohányboltot. A sok üres polc láttán elbizonytalanodva torpantam meg a félhomályban. Egy félénk nő és férfi, restelkedve követte riadt tekintetemet, azt hitték, nem látom a szegényes választékot. Ne haragudjon, ilyen a rendelet, csak sötét üveget szabad alkalmaznunk, nekünk azt mondták, fényáteresztő, veszünk majd erősebb izzókat, igaz, akkor nagyobb lesz a villanyszámla. Nézzék, szólok közbe, én csak egy tömb buszjegyet szeretnék vásárolni. Korábban is a dohányboltban szereztem be az utazáshoz… Az nincs – szakít félbe –, azt nem szabad tartanunk. De tudom ajánlani a legközelebbi élelmiszerüzletet.

Míg a megadott irányba haladtam, azon morfondíroztam, hogy milyen különös ízlése lehetett annak, aki kitalálta ezeket a NEMZETI DOHÁNYBOLTokat. Amikor még dohányoztam, azzal hódított egy-egy dohányüzlet, hogy mennyire másabb a többinél, ő még ezt is tart, meg azt is, neki még abból is bőséges a kínálat, ami máshol hiányzik. Felemelő érzés volt szembesülni a kreativitás, az emberi lelemény annyi és annyi megnyilvánulásával, ami mind-mind azt bizonyította, hogy nemzetünk bizony találékony, fantáziadús, a szépérzék sokarcúságával megáldott. Csak hagyják alkotni. Milyen különös ízlésre vall ez az uniformizálás, milyen abszurd, hogy vannak, akik a nemzetit csak uniformisban tudják elképzelni, ahelyett, hogy a sok véráldozatot követelő és mindig csak ideiglenesen kiharcolt szabadságot társítanák mellé.

A „nemzeti” fogalmához mindeddig magasztos dolgokat kapcsolt nemzeti öntudatunk, legalábbis az enyém: olyanokat mint irodalom, történelem, múlt, jövő. Aztán már kevésbé magasztos, de legalább hasznos, dolgok is mellé kerültek, mint gazdaság, földalap, ipar, sport. A dohány árt az egészségnek, ez köztudott. Nemzettől függetlenül. A nemzeti kormány mindenhonnan kitiltotta a dohányzást, ahol korábban még az is rágyújtott, aki csak a társaság kedvéért, de otthon soha. Nagyon helyes! Óvják az egészségét annak, aki gyenge akaratú, és ha nem tiltanák, telefújná füsttel az egész teremtett vagy evoluált világot. Fujj! Na de akkor a kártékony, a nemzet egészségét romboló, alattomos növényt árusító üzletek, egészségessé, haladóvá szublimálódnak, ha nemzetivé kereszteljük őket? Meg azért a nemzeti történelem, de még a nemzetközi is, azt tanítja, hogy ha valaha valakik, akaratuk ellenére akartak boldogítani másokat, abból, csak vér, könny, szenvedés és nemzeti szégyen származott, származásra való tekintet nélkül. Vagy ezt az általam is megválasztott vezetők nem tudják? Talán tévedés volt megválasztani őket?

Buszjegyet szeretnék. Egy egész tömböt. Így olcsóbb, nemde?

Sajnos, mi csak darabra árusíthatunk.

És tömböt hol kapok?

Úgy tudom, a lottózók foglalkoznak vele – csicsergi szomorúan, ám készségesen a csinos pénztárosnő. Nekünk csak darabra van engedélyünk. Vele már találkoztam. Vajon, hogy került ő is ide a NEMZETI DÉLIBÁBba? Korábban az Auchan pénztárában ült, német-magyar szakos főiskolai diplomával. Valaha, ugyanabba a könyvtárba jártunk.

Be a lottózóba, végre kezemben a jegytömb. Irány a NEMZETI DÉLIBÁB. Fel az első nemzeti panoráma buszra.

Már az első kilométerek megtétele után sejtésem támad. Itt minden annyira ismerős. Mintha csak Magyarországot látnám. Még az is stimmel, hogy minden fejjel lefelé vibrál, létezik, dereng-borong benne. Egy kies téren leszállok, fiatalok állják utam. Egyszerre többen is kommunikálnak velem, végre megértem, javaslatokat kérnek arra, hogy milyen legyen a NEMZETI KÖZVÉCÉK arculata.

Én nem vagyok arculattervező – próbálok kibújni a groteszk feladat elöl. Ők viszont azok, állítják, és még demokraták is. Nem akarnak a magyar emberek megkérdezése nélkül tervezni. Szerveztek egy kis nemzeti konzultációt. Az sem baj, ha nincs ötletem,

mutatnak ők különféle elképzeléseket, válasszam ki a szerintem legmegfelelőbbet. A kavargó kavalkádból kiragadom azt, amelyiken csomolungma-fehér piszoár látszik, fűzöld mezőben, menzesz-színű rojtozástól körbefonva. Grafikai szempontból kitűnő. Végre esztétikusan megoldódik városaink sok évtizedes problémája, végre megnyithatják a több évtizede bezárt, elavult közvizeldéket, végre csökkenhet a parkok, sikátorok, aluljárók, ökobokrok biológiai túlterheltsége. És országszerte legalább 896 új munkahely létesül. Csak attól tartok, majd sorok állnak ott is, mint a vonatok mosdói előtt, amelyekből árad a tiltott dohányfüst. Választásomat megköszönik, van benne valami, ismételgetik elszántan.

Egy hatalmas templom előtt, mintha a debreceni református Nagytemplom lenne, valamiféle toborzás folyik. Terepszínű öltönyökben némelyek vigyázzállásban, mások pihenjt vezényelve önmaguknak, téblábolnak. A képzavart zengő-bongó Kossuth-nóta, meg a Rákóczi-induló zanzásítja.

Megtudhatom, kik maguk?

Hát nem látja az emblémánkat? NEMZETI HIT- ÉS ERKÖLCSOKTATÓK EGYESÜLETE.

Erről hallottam már ezt-azt, hideget, meleget, Isten által kiköpött langyosat. Mi lenne, ha úgy tennék, mintha….? Uraim, engem érdekelne a dolog.

Tessék, ebben a brosurában, minden tudnivalót megtalál. Olvasom elölről végig és vissza: valóban minden benne van, de a legfontosabb kimaradt. Honnan fogom kapni a fizetésem?

Hát tetszik tudni, a finanszírozás még nincs megoldva, de reméljük a legjobbakat.

Hát igen, a remény hal meg utoljára, idézem a közhellyé vált mondást, amit egyre gyakrabban idézünk mostanában. Ez valami új divat, hogy létrehoznak valamit, megépítenek valamit, de hogy ki fogja működtetni és miből?

Megéhezem, keresek egy vendéglőt. Na ez igen, ez felkeltette az érdeklődésemet. „Hitelre is kiszolgálunk!” Ez pont olyanoknak való, mint én, akik nem hordanak maguknál pénztárcát. A cégér stilizált szürkemarha, hasában aranybetűkkel: CSÁRDA A MAGYAR NEMZETHEZ. Kunködmönös pincérek lézengenek a megterített, üres asztalok között, amint észrevesznek, csikó-módra körbeugrálnak. Étlap, itallap, minden egészségessé nyilvánított mangalicából, szürkemarhából és csakis magyar zöldségből, gyümölcsből készül. És természetesen a szuper egészséges halak. Magyar és nem magyar egyaránt. A fizetéssel ne törődjek, ha van nálam személyi, minden megoldható seperc alatt. Személyim az van, de az árak… Nemzeti szürkemarha borjú pörkölt pásztortarhonyával, 6500 forint. Töltött káposzta Mangal Ica módra magyarosan, 5100. Erdélyi sült pisztráng alföldiesen 10 deka 3000. Minden fogás mellé frissen sült nemzetkenyere délvidékiesen szeletelve, csárdagazda ajándéka. Ezek a legolcsóbb ételek. Az italok áraitól szemem bevadul, és noha nem ittam semmit még, máris duplán látok. Szégyenszemre elnézést kérek és kioldalgok egyre csökevényesebb nemzeti öntudatom súlya alatt görnyedezve.

Csinos ifjú hölgyek, elegáns, nyakkendős fiatalurak vesznek körbe, ők is brosurát kínálnak. Angolul is olvasható a szöveg, azt hiszem idegennyelvi tanfolyamra invitálnak. Hogy takarékoskodjak az idővel megkérdezem, mi is akar ez lenni? Nemzeti konzultáció – csicsergi az egyik igen szexi leányzó. Már megint? – mondanám, de inkább hallgatok. A kormánytól is fog kapni hivatalos levelet, de ebben a közvetlen formában is megpróbáljuk elérni az embereket, mert mi adunk a magyarok véleményére. Menet közben nem nagyon tudok olvasni, leülök egy piros-fehér-zöld padra. Ahogy olvasok, a betűk felkavarodnak, mint az avar, ha belefú az őszi szél. Alig bírom összerakni az értelmet. A családok integritásának megőrzése érdekében létrehoznák a NEMZETI KOEDUKÁLT BORDÉLYOK Zrt-t. Részletekbe egyelőre nem

bocsátkoznak, várják a magyar emberek megtisztelő javaslatait, elképzeléseit. Ó, erről hallottam rosszindulatú pletykákat. Hogy igenis szükség van a magyar emberek szexuális életének családbarát támogatására. Ha lenne hol kiélniük, mind a nőknek, mind a férfiaknak a családban meg nem oldható szexuális igényeiket, nem bomlanának fel olyan vészterhes iramban a legalizált párkapcsolatok. Hát nem zseniális? Szóval ezek szerint nem kósza szóbeszéd? A NEMZETI DÉLIBÁBban már a megvalósítás közeledik? Zsebemben megcsörren a telefon.

Ülök a napverte Tisza-parton, előttem a legmagyarabb folyónk selymes vize, jobbra, balra, mögöttem homok, gaz és szemét. Gyorsan a kocsimhoz botorkálok, az árvízi emlékműnél vár rám a feleségem. Hamar odaérek, beül mellém, irány haza. Várom, hogy szokása szerint bőbeszédűen beszámoljon a történtekről. Hallgat.

Hogy ment?

Sehogy.

Nem értem.

Én sem. Az üzemorvos munkára alkalmatlannak nyilvánított.

Nem kellett volna elmenned hozzá.

Tudod, kötelező.

És akkor mi lesz? Ősztől nem taníthatsz?

Rokkanttá kéne nyilvánítson, de azt én nem akarom, a rokkantsági nyugdíjból csak éhen halni lehet. Még szigorúbb diétára utasított, augusztus végén menjek vissza.

Nem eszik olyan forrón a kását.

Nem vagyok humoromnál. A kása nagyon sok szénhidrátot tartalmaz, azt úgysem ehetem.

Akkor a remény hal meg utoljára. Ez egy ilyen túlélő hal. Egészséges, Omega-izékkel telített, eheted, nem? Magyar. Nemzeti. Ja bocs, ezt ma már azt hiszem, elrebegtem néhányszor. Azt mondták: rossz vicc.

Ha csak ennyivel tudsz vigasztalni, inkább hallgass.

Oké, befogom a szám. Nemzetileg is. Elvégre magyar lennék, nem?

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ