Van azért egy megmagyarázhatatlan réteg az emberben.

Vasárnap egy vendéglőbe mentünk ebédelni. „La plăcinte” – ez a neve, de éppen a palacsintákat, valójában tehén- vagy juhtúrós, ordás, meggyes lapótyákat bírom a legkevésbé. Leültünk, én a bejárattal szemben, rendeltünk, aztán beszélgetni kezdtünk.

Egyszercsak egy trapézfejű emberre lettem figyelmes. Göndör, loncsosszürke haja volt, gyűrött esőkabátja, tömött szatyrai. Miközben a rendelésre várt, Robert Ludlumot olvasott, azt sajnos nem tudtam kisilabizálni, hogy eredetiben-e.

„Ez az a nagy sovén!” – ütött belém. Rögtön mesélni is kezdtem Emának: Păunescu műsorában láttam, amint a magyarokat szidja, aztán más műsorokban is. A legrosszabb fajta: csiszoltnak tűnik, de tapló. Amikor Ema kiment a mosdóba, megnéztem a telefonon a képét: ő volt.

Valamit ő is megérezhetett, mert nézelődni kezdett, de aztán nem mert megszólítani. Mint ahogy én sem kérdeztem meg a pincértől még mielőtt keresni kezdtem volna a google-on, hogy ő-e valóban.

Százszor is visszaidéztem azóta, hogy vajon tényleg olyan loncsos volt, vagy csak a sebzett látásom látta úgy. Mintha most is látnám, ahogy elbotorkál a gyűrött szatyraival, miután zsebből fizet.

És a sovinizmusára is találtam magyarázatot: Marosvásárhelyen született. Nem mintha a Regátban nem született volna nacionalista román, de egy erdélyinek más történelmi vagy örökölt emlékei vannak. Nyugalmazott ezredes, és ez egy borzasztó típus. Mintha a hivatásos katonaság eleve úgy formálna meg, hogy vagy vasalt, frissen borotvált és intelligens, vagy árad belőle az iszaposság.

Hát ebből áradt. Még amikor eljöttünk, akkor is azt magyaráztam Emának, ki ez az ember. Röstelltem magam, de nem tudtam mást tenni. Egy darab Erdély voltunk Bukarestben – nem a legvidámabb mindenesetre.