Az első világháború négy évig tartó világméretű katonai konfliktus volt 1914 és 1918 között. A háborúban részt vett Európa csaknem összes állama, a harctereken elesett 9 millió katonával és további 5 millió polgári áldozattal, mi a magyarság, gazdasági, szellemi, fizikai felszámolásunknak tekinthetjük a Trianoni diktátumot. A háborúban 40 ország vett részt és közel 70 millió ember teljesített katonai szolgálatot, ennek eredményeként 740 ezer fő volt a magyar veszteség, ebből 160 ezer a halottak és eltűntek, 370 ezer a sebesültek, 40 ezer a betegségekben megrokkantak száma, és 175 ezer a hadifoglyoké.

A hétfalusi magyar férfiakat is besorozták, egy részük Galiciába került, így az én nagyapám Bencze Mihály (Csernátfalu, 1873. szeptember 29. – Csernátfalu, 1928. január 25.) is, a csernátfalusi férfiak zömével. A galíciai csata, más néven lembergi csata, Oroszország és Ausztria-Magyarország között dúlt az 1914-es első világháború korai szakaszában. A csata során az osztrák-magyar seregek súlyos vereséget szenvedtek és kiszorultak Galíciából, az oroszok pedig elfoglalták Lemberget, és körülbelül kilenc hónapon át uralták Kelet-Galíciát, egészen a gorlicei és tarnówi vereségig. A hadvezetés a galiciai frontról sok katonát vezérelt át a doberdói csatatérre. Amikor a bajtársak búcsúztak, nem tudták, kinek jobb annak, aki marad Galiciában, vagy annak, aki megy Doberdóba. Szent fogadalom volt köztük, az, hogy a túlélők majd ügyelni fognak a fronton meghalt bajtársak családjaira. Nagymamám, Erdélyi Anna (Csernátfalu. 1895. szeptember 9. – Csernátfalu, 1977. március 25.) mesélte, hogy amikor búcsúztak, sírtak, és egy ehhez hasonló dalt énekeltek:

Abból a fából vágjátok az én keresztem,

Amit akkor ültettek, amikor születtem,

Abból a fából legyen majd az én koporsóm,

Amelynek árnyéka alatt írták meg a sorsom.

Egy árva szűz rügyéből új élet sarjadjon,

Ne hagyjátok soha, soha, hogy nemzetetek kihaljon,

Legszebbik részéből végül bölcsőt készítsetek

Hogy szebb jövőről álmodjon minden magyar gyermek.

(Kárpátia)

Sok hétfalusi férfi halt meg a nehéz csatákban. Nagyapám hazakerült, édesapám mesélte, hogy az egykori életben maradt veteránok, vasárnap a csernátfalusi templomban igehirdetés után az Úrvacsora osztáson, az ostyaosztás után Kiss Árpád lelkész kezéből egyenként kivették a Hunyadi-kelyhet és mind kiitták a bort. Ezt a hagyományt a második világháborúból hazatért veteránok is megismételték.

Azok a hétfalusiak, akiket elvittek Doberdóba (szlovénül Doberdob, jó tölgyet jelent), együtt harcoltak a székely hadosztállyal. A doberdói csata az első világháború egyik legvéresebb csatája volt, melyet 1916 augusztusában vívott meg az olasz haderő az osztrák–magyar hadsereg főként magyar és szlovén nemzetiségű egységével. A csata, amely a hatodik isonzói csata része volt, a Karszt-fennsík legnyugatibb szélén lévő Doberdó-fennsíkon zajlott, Doberdó község környékén. Doberdóhoz tartozik Visintini, ahol a magyar kápolna található. Itt született a székely katonák körében a: „Kimegyek a doberdói harctérre” katonadal. Az első világháborúban a doberdói fennsík védelmének legkritikusabb pontjain leginkább magyar katonák, nagyapáink és dédapáink ontották vérüket, miközben a legnehezebb körülmények között, hősiesen védték a sziklás karsztfelszínbe oly nehezen kialakított harcállásokat. A fennsíkon elhelyezkedő Doberdó falu neve (Doberdò del Lago) lett számukra az egész frontszakasz megnevezése. Kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze közel két és fél éven át 350.000 katona halt meg, vagy sebesült meg. A háború után a doberdói fennsík Olaszországhoz került, a mai olasz-szlovén határ közelében. A 19. életévét épp csak betöltött Márton Áron itt kezdte meg harctéri szolgálatát. A 82. székely gyalogezred katonájaként, San Martino del Carso falu közelében, a temesvári 61. gyalogezred 8. századjához volt beosztva. Harctéri szolgálatának kezdete 1915. november 6. Néhány hét múlva szakaszvezetővé, majd 1916. július 1-jével zászlóssá léptetik elő. 1916. július 19-én megsebesül: a lövés vállát és felkarját éri. A legnehezebb tél a 1918 volt amikor a nagy hidegben a lövészárkokban élelmiszerrel gyengén ellátott katonákat a karsztvidéken bőven termő vadszőlő mentette meg az éhhaláltól. Ez egy aprószemű tömött fürtű kékszőlő volt. Megkóstolva édesnek tűnt és könnyen szedhető volt.

 

 

Mihályfi Gábor nevezetű székely atyafi amikor a frontvonal délebbre vonult egy pár szőlővesszőt a zubbonyába dugott, tavasszal vizes ruhába csavarta és kora nyáron, amikor hazaérkezett Lövétére, elütette. Azt mondta: „Ha te megmentetted az életemet, én is megmentem a tiédet”. A szőlőhajtások nagyon hamar megkedvelték a hűvös erdélyi éghajlatot és nagyon hamar elterjedt Udvarhelyszéken is annyira, hogy majdnem minden ház udvarán megtalálható. A szőlő nagy indákat nőveszt ezért könnyű lugast is kialakítani a ház előtt. és egyben kitűnő bor is készül belőle. Ezzel a történelmi háttérrel, ezt a szőlőfajtát Mihályfinak nevezték el.

A hétfalusi doberdói harcosok emlékére, jó lenne ezt a szőlőfajtát itt a Barcaságon is meghonosítani. Aki erre vállalkozik, vegye fel velem a kapcsolatot.

 

 

Székely katonák a világháborúban

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ