Nagyapám azt mondta, hogy az asszonyok meg a gyerekek abba a templomba járnak, ahol haranggal harangoznak, az emberek meg abba, ahol kispohárral. Merthogy a kocsmában lehetett megtudni, hogy a malacok, borjak ára melyik faluban hogy alakult a héten és sok egyéb tudnivalót is hallani.

 

Nagyanyám minden vasárnap elment a misére és vitt volna engem is, de én hamar beleuntam. Evangélikus nagyanyámmal szívesebben mentem az ő imaházukba, de csak az istentisztelet után, amikor nagyanyám takarított én meg a tiszteletes fiával a harmóniumon a twist again-t nyekergettem. Egyszer át is csaltam a mi templomunkba, mise után, és az orgonán is megpróbáltuk eljátszani, de az unokatestvérem nagyanyja, aki ott rendezgetett, takarított, elég hamar kitessékelt minket.

 

Egyszer aztán megtudtam, hogy Vöő Péter tisztelendő úr egy lejt fizet minden ministránsnak egy misére. Abból két fagyit lehetett venni mise után Bözsike nénitől.

 

Játszótársaim is bátorítottak, hogy csak figyeljem, hogy ők mikor mit csinálnak és csináljam én is azt, amit ők.

Ez elég jól ment, még a komplikáltabb csapatmozgásoknál is, legalábbis eleinte. Mikor letérdeltek, én is letérdeltem, mikor felálltak, én is felálltam. Középen állt a pap, bal oldalán is, jobb oldalán is három-három ministráns. Én a jobb oldalán álltam, közvetlen mellette. Egy adott pillanatban egy balraát után mind a heten elindultunk a bal oldali szélső oltár felé. Ott megálltunk és egy jobbraáttal az oltár felé fordultunk, majd megint hol letérdérdeltümk, hol felálltunk. Mikor a pap végzett, jobbra fordultunk és a két jobbszélső elindult vissza középre, a főoltárhoz. Én viszont úgy éreztem, hogy udvariatlanság lenne a pap előtt masíroznom, ezért kissé félre állva a kezemmel jeleztem neki, hogy fáradjon előre. Energikusan visszaintett, hogy induljak a két jobbszélső után, és ne udvariaskodjak. A parancs az parancs, fejcsóválva ugyan, de végrehajtottam. A főoltárral szemben térdepelve egyszer visszanéztem és azt láttam, hogy a vaskerítésen, ahol a hívek szoktak térdelni, hogy a szájuk kéznél legyen ostyaosztásnál, a kiskapu nyitva volt.

 

A pap latinul mormogott, én meg felálltam, megfordultam, odamentem a kiskapuhoz és becsuktam. Legyen végre rend! Elégedetten mentem vissza az oltárhoz, odatérdeltem a pap mellé és nem tudtam felfogni miért néz rám olyan szúrósan ő is, meg a többi ministráns is. Mise után elmagyarázták, hogy annak megvan a maga rituális szerepe, hogy a kiskapu mikor áll nyitva és mikor nem.

 

Az egy lejt ennek ellenére megkaptam, de többet se nagyanyám, se játszótársaim nem kapacitáltak, hogy menjek megint ministrálni.