Hamarosan hatvanhat leszek. Sok varázsmese, jóslás, szarvas-patás ijesztgetés fűződik ehhez a számhoz, sőt a Biblia is felemlíti néhányszor. De én nem vagyok babonás. Számomra sokkal mérvadóbb a tapintható valóság. Hiszen ami tegnap virgonc-elevenen ugrott, szaladt, ma nehézkes, minden mozdulatra megcsikordul, szemem a közelieket, emlékezetem csak a távoliakat látja, nyögök, ha nyilall, és sóhajtva felseprem, ha valamit leejtek a könyhakőre. Mondják az előttem járók, hogy lesz ez még rosszabb is: egy szép napon észreveszem, hogy kikapcsolt az utcazaj, nem érzem a reggeli kávém ízét, nem emlékszem, mit ebédeltem tegnap. Előbb a kapuig, aztán a küszöbig, végül csak a papucsom orráig ér majd a látóhatár, és ezt nem lehet már az időjárásra, fáradtságra vagy holmi frontátvonulásra fogni. Ez már maga a ráncos, petyhült, aluszékony öregség. Ajaj, hatvanhat! Még kimondani is kínos. Sovány vigasz, hogy voltak-vannak, akik nem bírták szuflával eddig, már 40 vagy 50 után kifutott lábuk alól a föld, s repülniük kellett.

De mit ér az a táj, amit már nem láthatsz, a madárfütty, a nevetés, melyet nem hallasz, a kéz, melynek érintését már nem érzed. Csak létezel, mert még lélegzel, mert elrugaszkodtál a földtől, de még nem nőtt ki a szárnyad. És erre mondják az emberek, hogy Szépkor! Persze, hogy szép kor, ha sikerülne addig úgy megokosodni (vagy meghibbanni), hogy a rút szépnek tünjön, hogy gügye melléfogásaidat elüsd egy-egy poénnel  s kacagj önfeledten, ha sírni lenne kedved.

Megint mások naívul azt prédikálják, hogy ebben a korban szokta megsejteni az ember a dolgok hamisítatlan lényegét, ekkor kezdi felfedezni az élet globális értelmét, mint aki hirtelen megvilágosul, látnok lesz, akár a szentek, s mindenkinek (de főként önmagának)nagylelkűen megbocsájt mindent. Sőt, némelyek azzal áltatják magukat, hogy csak a külsejük vénült meg, mert amit a világ belőlük lát, az csak maszk, mely a hajdani életvidám ifjút rejti.

Mekkora badarság! Tagadni, hogy eljárt fölötted is az idő, nem érteni és nem elfogadni a test törvényszerű mulandóságát, mikor nap mint nap oly bölcsen okít a természet: a szirom, a levél lehull, és elsodorja a szél, a fagyott madár földdé lesz, hatalmas fák dőlnek ki, és szünik meg bennük az életnedvek áramlása. Eleven anyag vagyunk, mely születik, él és elbomlik.Szerencsésnek mondható, aki sejtjeit átörökíti egy utódra s így létének némi folytonosságot csikar ki a sorstól.

Már csak azt kívánom, legalább a belső táj maradjon meg nekem, hogy rejtett tisztásain néha elidőzzek. Olyankor semmire sem gondolnék, nem szólnék, csak hallgatnám a meleg, szívhangú csöndet.

1. Patócs Molnár János:
   2023. december 2. 14:19

   Lírai kórkép, körkép az elaggodásról, röviden és fájó tömören. Gratula!

2. B.Tomos Hajnal:
   2023. december 2. 18:31

   Köszönöm megtisztelő figyelmét!