Szellőt senki sem szerette igazán. Úgy élte le tizenkét kutya évét. Hogy elégedetten, vagy kutyául érezte magát, nem ismeretes. A szeretetlenség, mint tudjuk, öl, butít és nyomorba dönt. Ennek dacára vidám és pajkos fickót játszott. Dehát ez az emberekkel is gyakran megesik. Vigyorognak, miközben legszívesebben szabadon engednék könnyeiket.

Már a világra jötte is a kérdések kérdéses homályába veszett. Nagy valószínűséggel a gazdái által nem kívánt, ellenőrizetlen szerelmi légyottban fogant, az előkelő házhoz, a jó családból való anyukához minden tekintetben méltatlan hímtől. Hogy a kérdésesség és tisztázatlanság tökéletes legyen a fogantatásról is csak sanda feltételezések merültek fel, a végeredmény felől közelítve. Bárki mérvadó szemtanú hiányában, csak találgatták, hogy ki-mi lehetett az apa, mert ha az utód unesztétikusabb, mint az anyja, a rossz tulajdonságok csakis az apaságra illetéktelen, nyilván korcs kanra vezethetők vissza. Egyszer, amikor a háziasszony vidáman sepregette a járdát az utcán, a házikedvenc kilógott, keresték, nem találták, hirdetést tettek fel az internetre. Végre sötétedéskor hazatért, csapzottan, csatakosan, ám fölöttébb vidáman és elégedetten. Valószínű akkor találkozhatott az ismeretlen szeretővel. Szellő színe az anyjáé, akit springer spanielként törzskönyveztek, de vékonyabb csontú, alacsonyabb, kurtább, ugyanakkor táncos lábú, már-már kecses, már-már vizsla alkatú, rövid fülű, rövid, fényes szőrzetű kutyus lett, mire elérte a nagykorúságot. Gazdái az egész almot vízbe fojtották, pontosabban egy vödör vízbe, seprűvel elősegítve, hogy a nyomorultak fel ne vergődjenek a levegőre haláltusájukban. A kutya státuszszimbólumként élt elképzeléseikben, a lelkével nem foglalkoztak. Anyai részvétre pláne nem számítottak, nem zárták kennelbe a gyilkosság idejére, csak a hátsó udvarra. Onnan azonban váratlanul átrepülte az alacsony díszkerítést, nekirontott a vinnyogó vödörnek, felborította, s a hozzá legközelebb vergődő kicsivel a szájában elszaladt. A gazdái nemcsak gazdagok, babonásak is voltak: ha már ennyire élni akart, nem vették el az apróságát bőszen őrző anyaállattól a fiát, viszont, ahogy abbahagyta a szopást, kirakták a szeles Szélső utca végén díszelgő parkban, jó messze a szülői háztól. Ott vette észre, sajnálta meg a mindenkihez oda sündörgő aranyos kutyust új gazdája, nevezzük Csabának. Hirdetést tett fel a fészbukra a fényképpel együtt, de nem jelentkezett érte senki.

Csaba épp akkoriban költözött össze szerelmével, nevezzük Zsófinak, a jövendőbeli apósékkal egy házba. Párja nem sokkal korábban kapott születésnapjára kölyökkutyát, ezért először a szüleivel próbálkozott. Anyja tacskót tartott, amit néha még az ágyába is beengedett. Az apja hiába szidta keresetlen szavakkal, többek közt ezért is a párját. Külön szobába költöztem, ha nem vetted volna észre, nem árt az a szegény pára senkinek, neked meg ha akarna sem tudna, védekezett az apját jókedvében kurvapecérnek becéző anya. A jövevényről közös egyetértéssel hallani sem akartak, még ideiglenesen sem: úgyis csekély a nyugdíj, nem hiányzik még egy éhes száj. Következett a virtuális apósék megpuhítása. Ők nem kívánták elidegeníteni lányuk sokadik szerelmét, így jóváhagyták a korcs jelenlétét az udvaron, a boxer mellett. Azzal a feltétellel, hogy a fiatalok gondoskodjanak a kedvenceikről. Tartottak tőle, s ugyanakkor remélték, hogy a kölyökként is nagyobb testű boxer verni fogja a jövevényt. Jobban szerették volna, ha nem fogadja el a kiskutyát, akkor lett volna komoly indok az eltávolítására. Csalódtak. A fiatalok ígéretüket csak részben váltották be, elkeresztelték kedvenceiket. A boxer a tekintélyt parancsoló Borisz nevet kapta, mivel gazdasszonya rajongott az orosz operáért. A korcs, huzatos megtalálási helyéről kapta a légies Szellő nevet. Teltek múltak a hetek, a Szellőért továbbra sem jelentkezett senki, a két kutya pedig egyre jobban összemelegedett. Édesdeden szunyókáltak összebújva a napon, vagy vidáman szaladgáltak, versenyt kapartak lyukakat a földbe, ha a nagy oldalba vizelt egy fatörzset, a kicsi lelkesen követte a példát. A háziasszony rettegett, hogy kiégetik a húggyal a növényeit. És persze önérzetesen ugatták az utcán, kedvenceiket sétáltató járókelőket a házigazdák kissé fanyar örömére. Bár a boxer nyilvánvaló erőfölényben volt a korccsal szemben, nem élt vissza vele. A kicsi, ha a csontok miatt feszültség támadt köztük, harciasan szembeszállt, és mindig az erősebb hátrált meg elsőnek.

Telt múlt az idő, a fiatalok élték az életüket, az öregek meg egyre vénültek. A családalapítás és társadalmi érvényesülés útvesztőjében a kutyusoknak egyre kevesebb szerep jutott. A házigazda, nevezzük Józsefnek, már természetesnek vette, hogy ő vesz kutyatápot, ő hordja oltásra a jószágokat, ő takarítja a kutyagumit, még sétálni is elviszi őket külön-külön, mert egyszerre nem bírt a két különböző vérmérsékletű „döggel”.

Aztán ahogy az többnyire történni szokott, megszülettek az utódok, a fiatalok már nem fértek el a szoba-konyhában. A szülők és az állam közös erőfeszítése révén vettek egy Kádár-kockát, kies kerttel. A beköltözés egyik el nem hanyagolható, ám összességében jelentéktelen mozzanata lett az eb-ügy. Zsófi felettébb féltette a gyermekeit az időközben „félelmetes döggé” fejlődő boxertől, különben is megtámadta az egyik gyermekét, ami valójában azt jelentette, hogy a kislány etetni akarta egy mogyoró szemmel a kutyát, aki a pici falattal együtt a gyermek ujját is bekapta, és tényleg félelmetes fogaival akaratlanul felsértette a bőrt. Szerencsére be volt oltva Borisz a veszettség ellen, de akkor is volt két hét lappangási idő, ami alatt ugye, szóval értjük… Így Csaba kevésbé veszélyesnek tetsző szerzeménye részesült az új házba költözés kegyében, a boxer maradt az öregeknél.

Szellő azonban szemmel láthatóan, nem örült annak, hogy egyedül uralhatja az előbbinél tágasabb életteret. Sokkal gyakrabban kapart gödröket a szemgyönyörködtető pázsitba, mint korábban, mintha a hiányzó Borisz helyett is dolgozna. Mindenre felugrott, mindent felborított, mindent lerántott, mindent szétrágott, és sokszor fülrepesztően vonított, minden ember által észlelhető ok nélkül. Gazdája már százszor megbánta, hogy évekkel azelőtt megkönyörült rajta. Alapból a gyerekek is kedvelték, csak azzal voltak elégedetlenek, és meg-megpofozták a korcsot, hogy a legalapvetőbb parancsszavakra sem reagált mint: ül, fekszik, szolgál, keres, stb. Ennek dacára az állat kedvelte a kicsinyek társaságát, szimpátiája jeleként gyakran arcon nyalta őket. A szeretet eme bizarr megnyilvánulása Zsófiban egyre fokozódó ellenszenvet táplált a „korcs vakarcs” iránt. Azért el-elvitte a gyerekek körítésében Szellőt, piros nyakörvvel a nyakában sétálni, merthogy az annyira trendi. A barátnői is lelkes kutyussétáltatók voltak. A gyerekek nemcsak négylábút, baromfit is szerettek volna simogatni, így hamar csatlakozott az udvartartáshoz három aranyos japán tyúk kakassal az élen. Szépen tojogattak a pici szárnyasok, a gyerekek csodálkoztak, hogy apró testükből hogyan tudnak viszonylag méretes tojásokat kipottyantani. Ki-kiengedték őket a jól nyírt pázsitra szedegetni. De minthogy nem lehetett pelenkázni őket, sok bosszúságot okoztak a kertben sétálóknak az ürülékükkel. Persze lehetett volna naponta zöldet vágni nekik, s bedobni a külön erre a célra eszkábált tyúkudvarra, de kinek volt arra ideje a mindennapi kenyérért megharcolt éles küzdelemben? Feszültséget szült a kakas magatartása is: nem tetszett neki, hogy gyámbásszák a neki alárendelt tyúkocskákat, s bizony nekitámadt gyereknek-felnőttnek egyaránt. Sőt valószínűleg a kutyának is. Egy délután arra jöttek haza, hogy a kakas kiterítve, megtépázva, véresen és főleg holtan fekszik az esztétikusan térkövezett első udvar közepén. Ki más lehetett a tettes, mint a száját elégedetten nyalogató Szellő. A gyerekek sírtak, a felnőttek dühöngtek, az anyuka titokban örült, hisz eleitől kezdve ellenezte a migráns baromfik letelepítését. Mert ugye állatvásáron vették, származási helyük, pedigréjük ismeretlen, ki tudja, milyen kórokozókat terjeszthetnek, ott a hírhedt madár-influenza, ami olyan sok kárt okozott már a világban. Még csak az hiányzik, hogy kiderüljön, átterjedhet az emberre is. Mert ugye mindig minden csak utólag derül ki, amikor már kész a baj. Pár nap múlva a kakast egy tyúkocska is követte a sírba. A gyerekek megkönnyezték és eltemették. Ha a család távol volt, Szellő bezárásra ítéltetett, mert alapelvük volt, hogy nem lehet egy következmények nélküli világban élni. Ami megint csak vitát szült, mert ugye bezárva nem őrizheti a házat, ha meg nem őriz, minek tartani? Zsófiban sokszor felébredt a vágy, visszavinni a kutyust a szülői házba, de sajnálta az öregeket, elég nekik a boxerrel bajlódni. Csaba meg tele volt lelkifurdalással, hogy végső soron ő a bajkeverő. Ha nem annyira keresztényi, ha nem játsza az irgalmas szamaritánust, a Szellő nem lenne feszültség forrása. Amikor alkalom nyílt rá, és a másik nem látta, kompenzálásként mondaná a pszichológus, mindkettőjük alaposan belerúgott az egyre gyanakvóbb állatba. Szellő mind többet töltött a kennel vaskerítése mögött. Ha gazdái jelen voltak, öngyilkos következetességgel dobta magát a kerítésnek, vizes- és tápos edényt felborított, kibírhatatlanul ugatott, vonyított fáradhatatlanul, sajnáltatta magát, mint egy hisztis celeb. Egy alkalommal, amikor egyedül volt otthon a gyerekekkel, és többszöri fenyegetés dacára a kutya nem hagyta abba a hisztit, Csaba feldühödött. Kirontott a házból, kiengedte a mit sem sejtő jószágot, egy lapáttal addig üldözte, amíg beszorította a kert sarkába, s alaposan eldöngette. Szellő azonban túlélte a „rendkívüli” eseményt, ahogy a rend őrei szoktak fogalmazni, amikor kezelhetetlen dolog történik a felügyeletük alatt. Ha szabadon volt, mindig elugrásra készen ólálkodott gazdái körül, és szeretetet koldulva lopakodott mind közelebb, végül már hason csúszva, mintha életcélja lenne a megbékélés. Ha sikerült kiudvarolni gazdái szánalmát, hálásan nyalta meg a simogató kezet. Amiért persze, megint csak szidást kapott. Gazdái undorral mosakodtak sürgősen az udvari vízcsapnál. Ugyanis Szellő előszeretettel kóstolgatta a tyukicák ürülékét. Ugyanazzal a nyelvvel. Csaba utánanézett az interneten: ösztönösen így pótolja a foszforhiányt. Mondhatni egészségvédelem kutyamódra. De akkor is, ez annyira snassz és undi.

Eltelt tizenkét viszontagságos esztendő, Szellő már vénséges vénnek számított, bár ennek nyoma sem látszott a magatartásában. Gazdáinál annál szembetűnőbben csattogott az idő zászlós szele: a köztük buzogó szerelem száradt szittyóssá szikkadt. Már nem egymásban kerestek menedéket. Zsófia az anyáskodásban, szakmában, Csaba a horgászatban eleinte, majd más nőkben. Ahogy az lenni szokott, a féltékenység is kivirágzott bennük, nemcsak a szokványos szerelmi, hanem az infantilizmussal kokketáló válfaj is: hogy a gyerekek melyikükhöz ragaszkodnak inkább. Csaba jó pontot akart szerezni a lányuknál, kivitte a vásárba, s vettek egy cocker spanielként árusított kölyökkutyust neki, ami „csak az övé”. Azt elfelejtették ellenőrizni, hogy fiú-e vagy lány az ennivaló kedvenc. Ez csak otthon, a fejlődés nyomán vált egyértelművé. Szellő könnyedén befogadta a vendéget, és egyre intenzívebb érdeklődést tanúsított a lassan tinédzserré gyarapodó csinos Panni iránt. Gazdái úgy próbálták megoldani az értelmetlen és felelőtlen nemi vonzódást – nehogy ugye a sors megismétlődjön apáról fiúra szállva –, hogy felváltva zárták őket a kennelbe. Panni azonban fáradhatatlanul szabadságszerető volt, addig kísérletezett, míg rájött, hogy képes kimászni a drótfonatba kapaszkodva erős körmeivel. Mire gazdái megfáradtan hazaérkeztek a munkából, ott hancúrozott önfeledten és erotikusan az öreg kannal – lásd vén kecske is, akarom mondani kan kutya is megnyalja a fiatal nőstényt –, a frissen nyírt pázsiton. Van-e ennél szívderítőbb látvány? Csaba bármilyen fáradt volt, nekifogott felülről is befedni dróthálóval a kennelt. Felesége szerint elkésett vele. Így jár az ember, ha meggondolatlanul, felelőtlenül, egyeztetés nélkül cselekszik – mosolygott Zsófi ábrándosan. Több kritikus jelző nem jutott eszébe hirtelen. Ez egyáltalán nem vicces – morgott a férj. Vacsora után Zsófi megtalálni vélte a végleges megoldást.

– Vissza kell vinni apámékhoz a Szellőt. De te intézed. Mert te okoztad a bajt. Akkor végre sínen leszünk.

– Mint József Attila – egészítette ki az eszmefuttatást férje leverten.

A szülők már rég észrevették, hogy a fiatalok elhidegültek egymástól. Nem akarták tetézni a bajt, ellenvetés nélkül visszafogadták a korcsot. Borisz eleinte gyanakodva kerülgette a nagy visszatérőt, aki behúzott farokkal, morogva, marásra készen forgott maga körül. Aztán lustán visszasüppedt korábbi apátiájába. Vén volt már ő is, gyakorlatilag evett és aludt, alig mutatott érdeklődést a körülötte mozgó világ iránt. A szomszéd feketemacska sem izgatta már, nem járt rituális harci táncot, amikor feketerigókra vadászva feltűnt a kerítésen. Gyakran szinte hullának hatott, ahogy szétfolyva pihent a napon. Szellő azonban kibillentette lelki egyensúlyából. A szó szoros értelmében udvarlásba fogott. Mondhatni feltámasztotta. Ezek megbolondultak öregségükre? Teljesen elment az eszük? Bekapcsolódtak a modern életbe, a divatos elembétéqu-mozgalom vitatott útjára léptek? – álmélkodtak gazdáik, és igyekeztek maradi módon megzavarni az édes egymásba fonódást, amikor éppen tetten érték őket. A boxer kivirult, újra kezdett érdeklődni az utca történései iránt, újra hallatta érces, tekintélyt parancsoló basszus csaholását. Ami részben feldobta az öregek hangulatát, de különösen holdas éjszakákon, amikor a sündisznók vadászatra indultak, elviselhetetlenné fokozódott. Szellő pedig újra kezdte kertbomlasztó ténykedését, gazdasszonya felettébb nagy bánatára. Hiányában ugyanis telerakta a kertet pompásabbnál pompásabb virágokkal, a boxert nem érdekelték az efemer szépségek. És persze, a kutyagumi mennyisége is duplájára emelkedett.

A feltámadás azonban ideiglenesnek bizonyult. Életük tizenharmadik tavaszán, nem hiába állítják egyesek, hogy ez a szám szerencsétlenséget hoz, a kutyák mind közömbösebbek lettek egymás és környezetük iránt is. Már nem futkároztak vidáman csóválva a csóválnivalót az újra virágba borult fák alatt. A boxernek kihulltak a fogai, a két maradék szemfoggal igyekezett több-kevesebb sikerrel elfogyasztani a kutyatápot, ételmaradékot. A korábban kedvenc csülökcsontra, amiért képesek voltak széttépni egymást, már csak szomorúan merengett, míg a korcs morogva küszködött körbe rágásával. Szellő fokozott étvággyal evett, miközben egyre jobban lesoványodott. Egy ragyogóan azur napon köhögni kezdett, nem látványosan, amúgy csendes öregesen, visszafogottan, mintha nem akarna vele zavarni senkit. És zabált rendületlenül, azt is behabzsolta, amit a Borisz meghagyott.

A boxer hirtelen lett rosszul, a szájából vér folyt alvás közben, a szeme könnyezett. Alig evett, időnként hangosan horkantott, fülrepesztően horkolt, mint egy részeg férj. Dülöngélve lépegetett, akár egy mátyós öregúr. Valaki gonosz, mérgezett ételt dobott nekik, gyanakodtak gazdái, de erre bizonyíték nem volt. Minden jel arra utalt, napjai meg vannak számlálva. József azzal kezdte a reggelt, hogy a felkelést követően szétnézett az udvaron, él-e még a boxer. Meglepve látta egy reggel – rendszerint az ajtónyitás hallatán vidáman csóválva tarka farkát rohant a kilépőhöz –, hogy Szellő mozdulatlanul fekszik a lucfenyő tűlevél szőnyegén, mintha még aludna. Egyedül. Hűséges hálótársa Borisz sehol. Közelebb ment. Már nem volt benne lélek. Olyan szerényen távozott a semmibe, ahogy élt.

Felmerült a hulla eltávolításának sarkallatos kérdése. Hívják ki a gyepmestert? Az ő feladata lenne az állati tetemek semlegesítése? Netán a hulladékgazdálkodásé? Esetleg a tisztifőorvosnak lehet állategészségüggyel foglalkozó alosztálya? Vagy nem kell olyan nagy feneket keríteni a dolognak, oldják meg saját erőből? Már persze, ha Józsefet erőforrásnak lehet még tekinteni. Hívják meg a sírásásra a vejüket? Nem, azzal túlságosan leköteleződnének. Saját gyermeküket is kellemetlen helyzetbe hoznák, mert Csaba bizonyosan nem szívesen vállalná. Nem az a fajta. Hogy a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon”, József magára vállalta a sírásást. Miközben felesége erélyesen hangoztatta, hogy a feladat meghaladja férje öregkori képességeit. Mint annyi egyéb is, hadd ne részletezzük. De akkor is kérdés: otthon temessék-e el, vagy valahol a lakóterületen kívül, a természetben? Végül a legegyszerűbb megoldást választották, amihez úgy gondolták nem kell senki és semmi engedélye, nem kell tartani senki büntetésétől: saját kertjükben lesz Szellő örök nyughelye. Mostmár csak a kerítésen belül kellett megtalálni a legalkalmasabb helyet, végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Párja utasítására a bodzafa árnyékába temette József a néhai Szellőt, ahol nem nőttek virágok, csak haszontalan gaz. Sokat küszködött a sárga gyökerek átvágásával. Míg a baltával hadonászott arra gondolt, hogy emiatt jónéhány ág nem fog virágba borulni. Borisz tisztes távolságból merev tekintettel követte a temetést.

– Most már mi következünk? – kérdezte József a feleségét, miután jelentette, hogy végzett a behantolással.

A nő csendesen révedt a semmibe és megfogta férje kezét.

– Remélem a Borisz megelőz minket. Neki is jobb, ha betartja a sorrendet. Hagytál helyet számára is?

József némán bólintott, s indult a konyha felé.

– Megéheztem, ideje ebédelni.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ