Debreczeni Éva: EMLÉKEIM ISZAPJÁBAN
Emlékeim iszapjában
kotorgatok mostanában.
Negyven év még nem volt elég,
hogy minden leülepedjék.
Az árvíztől mitse féltünk,
a folyótól messze éltünk.
Kodra Pista osztályfőnök
iskolából hazaküldött.
Ennek nagyon megörültünk,
s a töltéshez még kimentünk,
Szamosnéző nagy kalandra,
a víz már lábunkat mosta.
Aznap este nem aludtunk,
összevissza futkároztunk,
készülődtünk fenn a vártán,
ismeretlen sorsunk várván.
Jóska bácsi a Trabanttal
töltést járta oda-vissza
megnézni, hogy a Szamosunk
a híd alját hogy nyaldossa.
Minden férfi ott a házban,
szomszédokkal kalákában
homokzsákot töltött, s rakta
kapunk elé jó magasra.
Nagyanyám feküdt az ágyban,
tehetetlen, lebénultan.
A sok ruhát zsákba varrtuk,
szekrény tetejére dobtuk.
Megszólaltak a szirénák,
de előbb fújták a hírek
hogy a gátak átszakadtak,
nem állják útját a víznek.
Jött az ár, mint sötét felhő,
leereszkedve az útra,
méter magas piszkosbarna
falként elénk magasodva.
Ellepte az utcát végig,
pont ablakunk pereméig.
Pancsoltunk a piszkos lében,
kezünk fejét belédugva,
könyökölve úgy szemléltük,
hogy lett utcánkból lagúna.
Döglött állattetem, deszkák
és kerekek úsztak sorra,
majd csónakok, tutajfélék,
katonák, sok érdekes kép.
Hallottuk, hogy a távolban
nagy robajjal visszhangozva
hogyan dőlnek össze házak,
jajgatva és siránkozva.
Bolond András a szomszédból
derékig gázolt a vízbe,
boltba kenyérért vagy lisztért
minden család csak őt küldte.
Másik nagyanyám s az anyja
utcányira laktak tőlünk,
hozzájuk ennivalóval
gumicsizmában átmentünk.
Pár nap alatt apadt az ár,
maradt utána tenger kár.
Az árvizet én szerettem,
velem volt minden szerettem.
Étlen, szomjan nem maradtam,
bizonyisten, boldog voltam!
Nem tudtam, hogy fáj a halál,
s hogy az idő gyorsan elszáll.
Szerelmes is akkor lettem
legelőször életemben
egy ismeretlen legénybe,
biciklis szőke hercegbe.
Az árvíz engem nem bántott,
nekem csupán nagy kaland volt.
Nem láttam én senkit holtan,
még csak tizenhárom voltam.
De azóta komor egek
halálesőt eresztettek
emberre, állatra, fákra,
családom összes tagjára.
Így vitt el tőlem mindenkit,
házat, jövőt, hercegesdit
negyven évnek gyilkos árja,
s lettem halálosan árva.
Pusztai Péter rajza