Meghalt Onagy Zoltán… Sajnos most nincs módomban egy komoly írást felmutatni. (Én is elvesztettem egy férfit.) Szerettem őt, bár soha nem találkoztunk. Mégis az – hogy õt idézzem, levélben így írta: – „h” felfigyeltem az írásaira, ami nem onnan fakadt, h az egyik szakom magyar volt, hanem tetszett a humora a kedvessége és az hogy mindig viccelt a palócságával… és fiatalkorával… Az irodalomról szóló írásaiban is valahogy mindig szóba jöttek a rokonai, szülei, fiai… És az „Örökasszony”, aki a felesége volt… Mellbevágott egy fotója, ahol feleségével körülbelül huszonöt, huszonhat évesek lehetnek, Onagy hosszúra hagyott, növesztett haja egy nagyon fiatal fiút, férfit mutat… Nagyon kedveltem ezt a fotójukat.

Egyszer sokáig „lógtam” a facen, és rámszólt írásban, h hagyjam abba mert ki fogok készülni, ezt megjegyeztem, kedves gesztus volt részéról… Aztán írt a könyveimről, keveset, de kedveset és különös módon grafikus-lányomat is felfedezte, és tetszett neki, h felvállalja a „nőies” jelzőt. Sokszor, vagy többször kérdeztem tőle valami kisebb dolgot, és azonnal válaszolt. Utolsó kérdésem is torokszorító, (mert mint művészettörténésznek tudnom kellett) – az IHS-t kérdeztem, ami egy múltszázadi biblián volt megsérülve.

És akkor azt ami tetszett neki:

A kis teremben, mit teremben, kis szobában, egy nagy ágyon egy fuldokló, köhécselő férfi fekszik, porokat kap, amik alig hatnak, lábánál a szép kislány elaludt cipőstől. Mindenféle zörejek között… langyos a hely, gyűrött, felbolygatott az ágyöltözet… keresztbe-kasul fekszenek… a nő a gyermeket takarja, fényes a szemhéja, duzzadt az íves szája, finom a szaga, jó a szuszogása… meg-megrezzen a különböző hangoktól, szép kis jószág, értékes portéka. Jézus helyett, szalma helyett, egy leányka fekszik a rongyolódott, de pompás takarók között. Nincsen myrrha, se tömjén, se vasfazék… a királyok maradóban, vagy úton vannak a versben, a mesében is… a csillag se gyúlt ki. Ki mutatja az utat, barátaim, vagy már tudjuk? A barmok hiányoznak, csak a képeken és a versekben vannak angyalok, már szálldosnak, őrangyalom mellettem van… kis képecske a század elejéről, a kislánynak adnám színarany keretben… féltem tőle, bár szép… ég felé száll, ő nem értené, miért viszi a dús mellű nő a kisgyermeket, alatta a város és a bús erdők, vizek. Ő is furcsállaná, de szuszog, alszik, álmodik, bár leány, de azt se bánja ha azt mondják neki, legyen tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász, megszokta, hogy az őt takargató nő bolondságokat, furcsaságokat beszél.

A porok hatottak, a köhögés csillapszik, lassan sötétedik. Már látszanak a csillagok is az ablakon keresztül. A kis jószágot kalács várja és forró csokoládé, anyja is érkezőben. S kiürül az ágy, a terem… s talán imádkozni kellene. De tudunk-e?

Ezt nagyon szerette… Onagy. Asszem az tetszhetett neki h a nő mondja a kislánybak h tűzoltó leszel és katona.

Meg azt írta h ÍRNI kell mert különben minek élünk, tehát. : ÍRNI INRI.