Szinte Félix szeretett volna valami nagyon szépet, ünnepélyeset, szívhez szólót írni az Úr születésének ünnepére. Valamit, ami csordultig telítve hívő várakozással. Ugyanakkor őszinte, friss, természetes, örömtermő, mint egy adventi havazás. Régóta készült a nagy dobásra, időközben gyakran megfáradt, de nem adta fel.

Ha elég ügyesen fogalmaz még a pályázati anyagba is beillesztheti, gyarapítja a megírandó negyvenezer karaktert, ami minimálisan kötelező. Elég szép összeget nyert, durván kilenc havi jövedelmével egyenértékűt. Aggódó típus volt, gyakran támadtak kérségei, hogy nem készül el időre a vállalással. És akkor vissza kell fizetni. Ami már nincs. Feleségével együtt úgy döntöttek, az alig remélt összegből felújítják a lakásukat, amire kábé tizenöt éve nem tette rá dolgos kezét sem szobafestő, sem villanyszerelő, sem víz-gázas. Hogy a repedezett, hiányos fürdőszobai és konyhai csempéket helyrerakó hidegburkolóról ne is beszéljünk. Amikor építész barátjukkal összeállították a költségvetést kiderült, kétszer annyi sem lenne elég. Innen is lefaragtak, onnan is, hogy valami látszatja mégis legyen a megnyeréskor bőségesnek tetsző összegnek. De ugye az előre nem látható infláció, a kiszámíthatatlanul emelkedő munkadíjak, satöbbi. A satöbbi a többi tényezőnél is megtévesztőbbnek bizonyult. Úgy tervezte, amíg a munkálatok tartanak könyvtározni fog, anyagot gyűjt. Aztán a felújított friss illatú dolgozószobában az agyából csakúgy ugrálnak a fürge gondolatok, mint a pattogatott kukorica. Ő csak összesöpri, bezacskózza, ellátja díszes címkével, s küldheti a magas kuratóriumnak, hadd csodálkozzanak, milyen eredeti, csinos szöveget tud kicsiholni magából a vén fasz. Lehet, hogy ez kicsit erős kifejezés, a tiszteletreméltó bizottság bizonyára gondolatban is megadja az illendő tiszteletet a pályázóknak. Noha az elnök közismerten elég szélsőségesen szokott fogalmazni, egy-egy polgárpukkasztó kifejezésért nem fut a szomszédba. Na mindegy, a lényeg más. Emelkedett, esztétikai súllyal bíró adventi gondolatok szétsugárzása. Momentán. Nem szabad engedni, hogy a napi megélhetési izék lebénítsák a szárnyaló elmélkedést.

A munkálatok elhúzódtak, hol hiány volt megfelelő anyagból, hol a vállalkozó jelentett beteget, hol a szállítás akadozott. Három hónap helyett félévig költöztek egyik szobából a másikba, hadakoztak a mesterekkel, ellenőrizték, hogy milyen anyagot használnak, ismerős szakembernek könyörögtek, hogy ugyan nézzen már a kollégák körmére, mert nekik az a gyanújuk, hogy valami nem stimmel. Volt olyan periódus, amikor hosszabb időre teljesen ki kellett költözzenek. Közben fiukat jól jövedelmező állásából kirúgták, hetekre munkanélküli lett, lányuk elvált, nem számíthattak arra, hogy gyerekeik kisegítsék őket. Sőt azok szorultak az ő támogatásukra.

Novemberre úgy tűnt fordulat állt be az életükbe. Végre kifizették a mestereket, és élvezhették a friss festékszagú lakást. Szellőztetni is lehetett, mert a november valójában kellemes vénasszonyok nyarát produkált, fűteni alig kellett, nem is olyan rossz ez a klímaváltozás. Fiuk jó munkahelyet talált, szerette amit csinál, és őt is megkedvelték. A lányuk kijött lelkileg a válás okozta gödörből, kezdte úgy érezni, hogy csaló férje után is van élet. Sőt lelkesen újságolta anyjának, hogy egy társkeresőn milyen rendes sráccal találkozott. Fiuk révén kapott unokáik is visszanyerték valamelyest az önbizalmukat, és büszkén feszítettek apjuk új céges autójában. Szinte Félix úgy érezte, mégis csak képes lesz azt a bizonyos szépet megírni, s beilleszteni frissítésként az addig összehozott, elégtelennek, unalmasnak, száraznak, rágósnak ítélt szövegtestbe.

December második hetében örömhírt kapott: megjelent az egyik legrangosabb kiadónál a rég készülő tanulmánykötet, amiben ő is szerepel. Az ötlet tőle származott, a gondolat amit esszékben jártak körül az írók, időszerűnek tűnt. Az ötletét elfogadták, úgy volt, ő lesz a kötet szerkesztője. Régi kedves barátja volt a kiadó vezetője. Várta, hogy megkapja a megbízást. Egyszer csak tanulmány írására felkérő levél érkezett. Egyik kedves, tehetséges tanítványától. Aki doktorálása óta alaposan felkapaszkodott arra a bizonyos uborkafára, igazgató is lett országos kulturális intézményben. Aztán ismeretlen körülmények hatására egyik napról a másikra kiesett a pixisből. Bizonyára szégyellte a bukást, nem vette fel a telefont. Na ő írta alá a felkérő körlevelet. Ezek szerint a talpára esett? Mindegy, nem kérte számon a kiadót, nekiült és megírta a rá eső részt. Az első meglepetés, hogy tanítványa visszaküldte a dolgozatot átdolgozásra. Nyelt egy nagyot, miből lesz a cserebogár, gondolta, és újraírta az új elvárás szerint. Egy idő után ki is fizették, majd többszöri elodázást követően végre megjelent a könyv.

Mástól tudta meg, hogy sajtótájékoztató keretében, „többek közt”, nevezett kötetet is bemutatja a kiadó. Elment. Bár orvosi időpont akadályozta, laborvizsgálaton kellett megjelenjen, végülis pár perc késéssel befutott. Leült tanítványa mellé. Régi jó barátja, a kiadó vezetője tartotta a vezérszónoklatot, alig beszélt valamit a könyvről, saját magát fényezte, bejelentette visszavonulását, ugyanakkor a szakmának nem fordít hátat, magasabb grémium tagja lesz, remélhetőleg onnan több pénzt tud szerezni magas kulturális célokra, illetve azon szerzők támogatására, akiket ő arra érdemesnek tart. Őt, aki az egészet kitalálta nem említette senki. A szerény fogadáson tanítványa nem vett részt, sietnie kellett külföldre, konferenciára. Abban a témában, amelynek Szinte Félix a legtöbbet publikáló szakértője. Erről én, hogy nem tudok? – szegezte a kérdést tanítványa divatos mellényének. Az megrántotta a vállát és faképnél hagyta egykori famulusát. Míg haza döcögött a villamossal, eldöntötte, hogy ő ezután semmin sem fog felháborodni, meglepődni, kiakadni. És hogy csakazértis megírja az üdítő, felemelő, mondhatni optimista szöveget, olyan adventiset, olyan karácsonyra várakozót, uram bocsá’ olyan mézes pogi illatút. Mert erre epedezik valószínűleg az egész többé-kevésbé keresztény világ. Hogy ő beleütközött az emberi jellemtelenségbe, kicsinyességbe, végső soron árulásba, az magánügy. Az ilyesmiről nem illik beszélni manapság. Nem illik belerondítani az ünnepi hangulatba. Csekélység ahhoz képest, ami az emberiséget veszélyezteti.

Háború zajlik több pontján a világnak, a szomszédban is, naponta nyolc-tízezer menekült lépi át a határt, de ennek látszólag nincs hatása a mindennapi életre. Vagy van? Csak nem beszélünk róla? Százezrek vonulnak délről északra élhetőbb hazát keresve, foglalva, kiszorítva a helybelieket, erőszakosan megváltoztatva az évszázadok során kikristályosodott korábbi viszonyokat. Aztán kies kis hazánk listavezető a csökönyös infláció terén, de minden sajtóorgánum azt trombitálja, hogy a gátló intézkedések hatásosak voltak, és már egyszámjegyű a pénzromlás. Járnak ezek a statisztikusok a boltokba, piacokra? – háborgott gyakran a boldogtalan Félix, a feleségének. Azt is rebesgetik, kitöréssel fenyeget újra a járvány, de nem beszélnek róla, nem akarnak pánikot kelteni. Ahogy a kontinens vezetői sem akarnak látni a szemüktől, hagyják országaikat észt vesztve rohanni a pusztulásba, a bajt jelzőre pedig rásütik az indiai mondást: eszetlenek között az eszes a bolond. Azért feldíszítették a városokat, felállították a karácsonyfákat. Nálunk még köztereken, áruházakban messze hangzanak a karácsonyi dalok. A hanukát sem tekintik még sértésnek a muszlimokra nézve. Örvénylenek az erőszakos reklámok bóvlit és értéket egyaránt bőséggel kínálva. Az üzletnek mennie kell, akárcsak a shownak. Szinte Félix úgy érezte, mindenek dacára valami hiányzik az ünnepből.

Törte a fejét napokig. Mi volna ha? Hogy lenne jobb? Lehetne a világ boldogabb? Lehetne, hogy a látszatok mögött a lényeg is kiteljesedjen? De mi a lényeg?

Számos megoldás kínálkozott, és az volt a benyomása, hogy csak a felszínt kapirgálják, a lényeg rejtve marad. Kézenfekvőnek tetszett a tradicionális válasz, de abban már alig hitt valaki. Meg egyébként is a tradicionalizmus annyira snassz. Egy zsidó csecsemő? Ugyan kérem, térjünk már észhez, hahotáztak a modernek, posztmodernek, posztmodern utániak. Szinte Félixnek úgy tűnt, az ünnep igaza, pláne az igazi ünneplés megfoghatatlan. Számára legalább is. Úgy döntött, beismeri kudarcát, és felkínálja az adekvát válasz esélyét a köznek, a világnak, mindenkinek aki érintve érzi magát:

Ha valaki tudni véli az igazi választ, ne kíméljen…