elmesélném utamat de kit érdekel
hiszen odáig jutottam hogy magam is
szörnyedve gondolok vissza
emlékeimre
mintha csak mással történt volna
ez a vergődés bozótháború nyakig szennyben dagasztás
érzem a tisztátalanság nyomasztó dögletes szagát
látom a vargabetűket szökéseim visszarettentő talpnyomait
látom gyávaságom nyúlcipőjét
inalni a süppedékes ingoványban
te jószagú ég mi lesz még idefent
ahol csak egyetlen lépés lehetséges
alattam sziklák mindenütt
közöttünk kékes űr didergő tér lakatlan
némaság mély
akár a katlan melyben az éjjelt főzik
kavarják öntik megállás nélkül e világra
míg megtelik vele fülünk szánk orrunk
fölkúsztam hát hogy visszanézzek
mindent láttam de szédülök
lábamat mélybe lógatom
ülök félek
félek ülök
elzöldülök majd kékülök
zuhanásomba révülök
nyissátok meg a pokol kapuját
jövök