Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

 

Legyőzhető az aktuális Leviathan, avagy benne vagyunk a végső örvényben?

Magyari Nándor László

 

Optimistának, különösen felhőtlenül optimistának lenni kétezerhuszonnégyben (is) abszurdum, nem naivitás, hanem már-már őrület így új év kezdetén, vagy bármikor annak folyamán, úgyhogy nem is próbálkozom ilyesmit előadni.

 

Forrás: Internet

 

Veszélyes esztendő a ‘24-es, és bár alig lehet biztosat tudni/mondani, könnyen megeshet, hogy év végére (mondjuk az USA-beli elnökválasztást követően) az derül ki, hogy menthetetlenül benne vagyunk a végső örvényben, hogy nincs visszaút csak az újabb (meglehet végső) világégés.

 

Felborult a világrend (ezt már sokan és sokszor elmondták), de most a dolog komoly, hiszen egyre világosabb, hogy a külpolitikák, sőt az egész jelenlegi világrendetlenség mindenestől a belpolitikák függvénye, azok meghosszabbítása. Már most sincs olyanfajta nemzetközi szervezet (egyfajta “globális rendőrség”, melynek szerepét így-úgy az USA látta el a közelmúltig), mely az egyes országok belpolitikájának alakulásától függetlenül felügyelné és szabályozná a nemzetközi jogrendet és képes lenne betartatni a szabályokat. Az ENSZ már régebbecske halott, de a hágai Nemzetközi Bíróság, vagy teszem azt az Eu-szintű Ügyészség (EPPO) hatásköre sem terjed ki minden tagországra, stb.

 

Márpedig a széljárás a széthúzásnak, egyfelől az önző szélsőjobboldali politikáknak kedvez, Oroszországban úgy, mint az USA-ban, másfelől cseppet sem különbözik a baloldali diktatúrákban örlődő (sajátos ideológiailag kommunista gazdaságában többnyire kapitalista), de világuralomra törő Kína, vagy a kommunista Észak-Korea (apropó, Putyin eszetlen háborúja, mintegy legitimálta a véres diktátort és rezsimjét, melyik egyre inkább mutogatja agyarait, szerepet játszik a nemzetközi politikában Oroszország és Kína oldalán). És mindenik hatalom (nagy-, vagy pusztán katonailag jelentős) hatalom esetében évtizedek óta folyik a szélretolódás, nem csak a putyini Ororszországban, amelyik az oligarhikus szélsőjobboldali diktatúra mintaországává lett, hanem az Egyesült Államokban is (sokan Reagen óta datálják), ahol a republikánusok széljobbra helyezkedésének folyamata egyre erőteljesebb. Ha azt hittük, hogy a Capitolium ostroma a legalja ennek a menetelésnek, hát majd meglátjuk, egy esetleges újabb Trump-adminisztráció hatalomra jutásával, hogy korántsem, hogy van lennebb is a demokrácia fölszámolásában.

 

Ahogy mondani szokás minden bokorban a végső, az egész civilizációt fenyegető konfliktus rejtezik, dehogy rejtezik, mutogatja borzasztó agyarait, hogy sorra venni is tereh. És a felsejlő borzalmak már nem színes szélesvásznú, illetve képernyő-horror, hanem valóság, mégpedig a közvetlen közelünkben.

Nem látni, hogy mi lesz a kimenetele – hacsak nem az eszkaláció – a putyini háborúnak, csak a pusztítás, az értelmetlen gyilkolás,  ami nap mint nap bekerül a hírekbe, ami emberek, egy egész társadalom, borzasztó és jószerével reménytelen agóniáját és keserves, a túlélésért folyó, elkeseredett harcát mutatják, de azt is ki tudja meddig? És egyre inkább kirajzolódik a szomorú kép, nem az a kérdés immár, hogy szövetségesei, a politikai Nyugat, a NATO és társai, cserben hagyják-e Ukrajnát, hanem az, hogy mikor? Márpedig, ha Putyin győz – értsd elfoglalja Ukrajna egy részét vagy ami még rosszabb bábkormányt állít(hat) Kijevbe -, akkor oda Európa békéje és biztonsága, de az állandósuló fenyegetés árnyékában a jólét is odalesz, csak a katonai kiadások növekednek drasztikusan. Márpedig ha az EU-nak az idei választások a széthúzó (nevezzük akárhogyan alt-right, vagy “szuverenista”) populista erők drámai megerősödését hozza, a szétesés karnyújtásnyira kerül, és ezzel valóban lezárul a posztkommunista korszak, elbukik a liberális demokrácia kísérlete. És persze, oda lesz a béke is ami hetven éven át jólétet és optimista kilátást, a fejlődés reményét (illúzióját?) adta, az a konstrukció, mely úgy ahogy, de előremutató módon pacifikálta és aztán menekítette ki Európa államait (nem csak a keletieket, hanem pl. a II VH-ban vesztes Nyugat-Németországot is!) a diktatúrák fogságából.

 

Egy kis magyar vonatkozású kitérő idekivánkozik, hogy észrevegyük, amíg Orbán illiberalizmusa, EU-ellenessége, putyinista elkötelezettsége csak, mint Európa bohócának pávatánca jött számításba a politikai Nyugaton, addig elnézték neki a bugris paraszt, falubolondja szerepet (Junker arclapogatása mindent kifejezett ezzel kapcsolatban), nem jelentett igazi veszélyt, afféle elütő színfolt volt az EU térképén. De ha igaza lesz, ha Putyin háborút nyer, azt majd az EU-ban senki, de senki meg nem bocsájtja neki: a mostanra már elszigetelődött Magyarország még az EU többi országánál is gyorsabban zuhan a szakadékba!

 

Közben a Balkán – as usual – puskaporos hordó újra és bármelyik percben robbanhat, az izraeli-palesztin kérdés megoldatlan (amíg a szélsőséges kormány és kormányfő regnál Izraelben, addig esély sincs a reális békére), a háború szinte biztosan eszkalálódik. És hogy csak a legfontosabb konfliktusokat és feszültségeket soroljam Kína akár az idén belelendülhet Tajvan katonai megtámadásába és az USA-Kína közti versengés – amelynek már csupán gazdasági fázisa rengeteg kárt okoz – beláthatatlan eszaklációban végződhet. Ecuador csődbe ment, de sok másik dél-amerikai és afrikai állam is a csőd szélén szédeleg.

 

Meddig bírja még e sárgolyó a mindennapos globális környezetrombolást, óriási ökológiai lábnyomunkat, azt alig lehet megjósolni vagy ezzel kapcsolatban optimistának lenni. De ezen kívül, vagy mellett nagy kérdés, hogy az MI algoritmusai ismerik-e az emberi szenvedést? Számolnak-e azzal, amikor háborús csapásokat szinte önállóan terveznek és követnek el? Mostmár csak az a kérdés, hogy maradt-e egy évünk, hogy ráeszméljünk, hogy mitévők legyünk, ha az MI algoritmusai számára – akárcsak a kommentariátus java részének a számára – a lájkolhatóság előbbre való a humánumnál? Figyelembe véve a biotechnológiák eredményeit és az MI egyre nagyobb hatékonyságát, marad-e még bármi is a humánumból, eltűnik vagy csupán átalakul az ember? Még a szerencsésebb utóbbi esetben is végtelenül elkülönböződhetünk – speciációval, ahogy azt Harari gondolja, szétfejlődik olyanokra, akik MI-kompatibilisek, és olyanokra, mint a nagy többség, akik nem. Kiborgok leszünk-e és jön a szép új poszthumán világ, az emberiségnek mint humán potenciálnak a leértékelésével és a humanizmus elvetésével: gép és ember azonos rangjának posztulálásával.

 

És végül egy látomás, illetve egy film: ha a Román Akadémia aktuális elnöke a Sergiu Nicolaescu filmekből vezeti le történelminek ható (mert jobb nincs, sőt, bizonyos értelemben muszáj) nézeteit, talán én is jöhetek egy filmes-vízióval. Indokolatlanul lesajnáló kritikát olvastam egy közelmúltban lanszírozott filmről, mely – mindent egybevetve – egy posztmodern világvégét ábrázol, illetve karikíroz immár harmadszorra az illető filmcsatornán -, viszont én igencsak komoly témának és megjelenítésként értékelem a produkciót. Tudatosan nem reklámozom az alkotást, mert nem ez a témám (legyen elég annyi, hogy a forgatókönyvet Rumaan Alam regényéből írták). Tudniillik alapvetően arról szól a film, hogy beköszönt – a mindenekelőtt digitális – világvége és a szereplők a maguk elszigeteltségében nem is érzékelik azt, igen világvége van folyamatban, csak éppen nem mindenhonnan látszik! Számomra a végtelenül feszült és káoszba forduló világvége a hitelesebb, és nem a látványos végső robbanás, az emberiség és az eddigi civilizáció egy csapásra való eltűnése/elpusztulása. Miután az emberek többsége számára a valóságshow (a filmben a kislány által olyannyira hiányolt sorozatfilm) egyre inkább előbbre való a real reality-nél, hát ideje az apokalipszusról akotott képünket is a showhoz igazítanunk. Nincs semmi heroikus a világvégében, a Bruce Lee-k, mint világmegváltó ürlovagok is elmaradnak a virtuális valóság homályában, úgyhogy nagy csinnadratta nélkül múlik el a világ. Márpedig egy rendes és szabványos apokalipszis tétova, nem egyszerre és nem mindenkinek mutatkozik meg a végső tökéletességében, véglegességében, visszavonhatatlanságában! Csak az a kérdés, hogy lehet-e praktikusan hozzáállni a világvégéhez? A válasz megtalálásához viszont egyre kevesebb az időnk.

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ