Cseke Gabinak sokat köszönhetek. A Szatmár megyei Túrterebesen tanárkodtam éppen, amikor Gabi fejléces levele megérkezett, benne a kérdéssel: mennék-e újságírónak az Ifjúmunkáshoz, amelyiknek ő abban az időben főszerkesztője volt. Akartam természetesen. Első riportutam után behívott a főszerkesztői szobába – ma is emlékszem a megilletődöttségemre. Véleményezése szerint a cikk jól sikerült, ”csak így tovább!”

Aztán őt az élet egy másik szerkesztőségbe szólította el, de munkahelyünk, a Scînteia ház előtt találkoztunk néha. Fogalmazzak így: távolról követtük egymás életének alakulását. Mígnem…

…bejött a képbe a Káfé. Már a ’89-es fordulat után. Együttműködésünk előtt az internetes lapnak különböző variánsai léteztek, viszont szerkesztőként magamra maradva felkértem, tegye színesebbé a lapot fotókkal. Mert tudtam, láttam – az internetet Gabi is már a kezdetektől fogva használta – láttam, hogy maga nem fényképez ugyan, de tájékozott a fotók világában.

Igent mondott, és elkezdtük a közös munkát. Én Stockholmból, ő Csíkszeredából. Nemcsak a képanyagot vállalta, hanem teljes szerkesztői lényével beállt, mintha csak folytatta volna a más helyeken elkezdett munkát, szépirodalmat is publikált. Bizonyos periódusokban szinte egymaga szerkesztette az akkor Káfé Főnix névre hallgató portált.

Éreztem, tapasztaltam, hogy szereti a Káfét, otthon érezte magát benne, ami engem is örömmel töltött el. Nem számítottam arra, hogy ez az együttműködés ilyen hirtelen megszakad, megdöbbentem, újra magamra maradtam.

*

Most, hogy Gabi minket onnan fentről hallgat – Szevasz, Gabi! –, elmondhatom, hogy én a költő Csekét még a szerkesztőnél is jobban szeretem. Figyeltem már kezdettől szikár verssorait, értettem azok tárgyilagos érzékenységét, viszont az öregkori versek számomra még többet jelentettek. Kóválygások a Hyde parkban című poémájában csúcsosodott ki az az új hang, amit az Ellenállás, az ítélet születése, a Csontfűrész zenéje című ciklusokban előkészített. S nem csalatkoztunk, bizonyítják ezt a rá következők: a hétköznapok csodáit, a csendes magánlázadásokat s a megnyugvást megörökítő versek. Amelyek az egyes szám első személytől nem egy esetben elvezetnek a ”mi”-ig – képesek voltak leképezni, ami velünk történt. Különböző helyekről kiollózott idézetek helyett hadd zárja a megemlékezést egyik kedvencem:

 

szívemben vonatok

már már azt is elfelejtettem hogy
magamra hagyottan őrzöm a
töltést az egymásra görgetett gránit
zúzalék illeszkedését nehogy
a sötétből váratlanul előrobogó valamelyik szerelvény alatt
kilazuljon a pálya már már
látom is hányan gubbasztunk így
egymás mellett harmattól csatakos
ülepünket a porcsfüveken el-
igazítva láncban
föloldódva a közös
virrasztás kitartó örömében ám
a hajnal a szürke
reggeli köd csak magányos
alakom burkolja be didergőn
egy felkunkorított lemeszelt ütközőjű
vakvágány oldalán szívemben egymásnak
rontott kisiklott vonatok

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ