Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem.

Érdekes, nincs bennem kényszer, hogy a naptári idő jelzőpontjai szerint összegezzem vagy rendezzem el a gondolataimat, vagy a reményeimet. Kicsit mindig is mesterkéltnek éreztem, hogy egyfajta menetrend szerint év végén tekintsek vissza, az új évben tekintsek előre, születésnapomkor tekintsek magamba, és így tovább. Ami talán mégis mentheti a naptári fordulópontokhoz kapcsolódó efféle társadalmi rituálékat, az az, hogy azt hiszem, annak a korszaknak, amelyben élünk, az egyik fontos sajátossága a valamennyire koherens időtapasztalat teljes összeomlása, és egy ilyen állapotban talán mégiscsak jelenthet valamilyen minimális tagoltságot, viszonyítási lehetőséget, rendet az, hogy – még ha kissé mechanikus módon is – tartjuk magunkat a naptári időhöz. Szóval, kedves Tamás, beadom a derekam, és megköszönve kérdésed, kicsit töprengek most az időről, vagy ahogyan a kérdésed javasolja: az előttem vagy az előttünk álló időről.

A legkülönösebb, hogy noha a naptári idő matematikailag felosztottnak és szabályszerűnek tűnik, az ember folyton kényszert érez rá, hogy az ilyen módon megkonstruált “üres, matematizált időt” valamiféle szubjektív jelentéssel ruházza fel, az időnek valamilyen minőséget, jelentést, tartalmi meghatározottságot tulajdonítson. Castoriadis szerint például a kapitalista társadalmakban intézményesített idő alapvetően a “haladás ideje”, a régi formák kiüresedéséé és az új formák keletkezéséé, de olyan módon, hogy az örökösen fluktuáló változás, alkalmazkodás, adaptálódás közepette állandó marad a haladásnak, a felhalmozásnak, az előrébb jutásnak, a “fejlődésnek” ez a központi képzete. Ennek a fejlődésnek, haladásnak tulajdonképpen nincs semmilyen célja, ez afféle “haladás a haladás kedvéért”. Az időnek ebben a képzetében jelen van ugyanakkor az uralomnak, a dominanciának a mozzanata is, vagyis a vágy arra, hogy valamiképpen uralni akarjuk az időt, kontrollálni az eseményeket, hogy azok egy bizonyos irányba tartsanak. Talán az idő uralása az egyetlen célja a kapitalista időrezsimnek?

Más a tartalma, jelentése például a régi keresztény időnek, mely nem a haladás, sokkal inkább a várakozás és a próbatétel ideje a teremtmények számára, akiknek a földi lét inkább egyfajta átmeneti idő, a megváltás és a végítélet képzetes jelentései által körülhatárolt aiónban. De más az időhöz társított jelentés mondjuk a régi kínai civilizációban is. Az Út és Erény könyve úgy fogalmaz: “A dao mozgása: a visszafordulás.” Ha nem értem nagyon félre a vonatkozó értelmezéseket, ez a felfogás az időnek egyfajta ingajárat-szerű szerkezetet tulajdonít: a bőség után jön a szükség, a szükség után pedig a bőség, a nappal után az éjszaka, az éjszaka után a nappal, a csúcspont után a mélypont és így tovább. Úgy tűnik, itt az időnek egyfajta szabályozott változásáról van szó, amelyben az idő egyik szakasza dialektikusan utal a másik szakaszra is.

Az arra vonatkozó példákat, hogy az időt többnyire úgy értjük meg vagy éljük át, hogy valamilyen jelentéssel ruházzuk fel, számtalan közhasználatban lévő szófordulattal is szaporíthatjuk: “a szabadság pillanata”, “a megbékélés órája”, “a büszkeség napja”, “válságos idők”, “az igazság pillanata”, “a szembenézés ideje”, stb. Ezekben a jelentéses időfragmentumokban azonban, ahogyan ezek a mi korunkban megjelennek, kétségbeesést is érzékelni lehet. Mintha kétségbeesett kísérletekről lenne szó, hogy az irányításunk alól kiszabadult, megszökött időt egy-egy pillanatra visszahódítsuk, hogy a történéseknek, az eseményeknek, az életünk folyásának olyan jelentést tulajdoníthassunk, amely nekünk fontos, amely rólunk vagy még inkább nekünk szól. És ezúttal, azt hiszem, nem az előbb említett dominancia mozzanatáról, az idő uralásának vágyáról van szó. Hanem inkább a tartalmas idő iránti vágyról.

Mert egy olyan társadalomban élünk, amelyet olykor “médiatársadalomnak” is szoktak nevezni, s bár már ez a kifejezés is avíttnak hat, ha komolyan vesszük, talán nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a mi társadalmunk integrációját egyre inkább kizárólag egy média- vagy kommunikatív rezsim lenne hivatott ellátni. A hagyományos társadalmi viszonyokat, ha még nem is bomlottak fel véglegesen, szisztematikusan felülkódolja az, amit Serestély Zalán egyik versében “algoritmikus önkény”-nek nevezett.

A “nyilvánosság” hagyományos fogalma itt már elégtelen, mert a “nyilvánosság” régi fogalma feltételezte egy a nyilvánosságnál mélyebb vagy alapvetőbb szintjét az együttélésnek, a valóság egyfajta létsűrűségét, esetlegességét, bizonyosfajta szabadságát és kimeríthetetlenségét, amelyből a nyilvános szféra töltekezhet, amelyre támaszkodhat, amelyben elmerülhet. A szóban forgó “algoritmikus önkény” vagy “kommunikációs rezsim” vagy “adatkapitalizmus” azonban, úgy tűnik, hatalmába kerítette azt a mögöttes világot is, amit régen “valóságos életnek” mondottak. “Adatok a vérben” – ahogy Kemény István számomra pontosan emiatt emlékezetes verssora sugallja. A személyes és magánéletben, de a biológiai életben is már ott van az az algoritmikus önkény, amelyben az idő abszolút uralásának kapitalista vágya mutatkozik meg. Jodi Dean egyik tanulmányában pedig analógiát lát az ipari kapitalizmus alapvető nyersanyaga, a kőolaj, és az adatkapitalizmus nyersanyaga, az adat között.

A közlésre, kommunikatív és algoritmikus feldolgozásra szánt élet a “kommunikatív szabadság” rezsimjében végül is végletesen üressé válik. Szorongunk akkor is, ha rászánjuk magunkat a beszédre és közlésre – mert érezzük, hogy a szavaink néhány másodperc alatt alámerülnek a kommunikatív túltermelés zajlásában –, és akkor is, ha visszatartjuk a közlést, mert a kommunikáció által uralt rezsimben aki nem közöl semmit, az senkinek számít, arról még a legközelebbi felebarátai is hajlamosak megfeledkezni. Úgy tűnik, ez a rezsim azt akarja elhitetni velünk, hogy a cselekvő élet egyetlen lehetséges módja a meghatározott módon és eszközök általi kommunikálás, és bármely cselekvés csak akkor nyerhet értelmet, ha részt vesz, ha kiállítja, ha közli magát, ha reagál a “kontextusra”, csakhogy ez a “kontextus” rögtön felülkódolja és determinálja a közlést. A “nem lehet beszélni, de nem lehet nem beszélni” tapasztalata mindenestre szerintem elég nyilvánvalóan elnyomásról árulkodik, még akkor is, ha ez az elnyomás személytelen és ezért nehéz megnevezni a “szubjektumát”, azt, hogy ki az elnyomó.

Nos, ez az a “kontextus”, amelyben válaszolnom kellene a kérdésre, hogy mit lehetne remélni 2024-es évtől. A válaszom az, hogy az időnek ebben a rezsimjében igazán semmit sem lehet remélni. Az “ugyanaz” történik, bár mindig kicsit máshogy. Hol szelídebben, hol durvábban, hol unalmasan, hol érdekesebben, és így tovább. Hogy ez ne így legyen, arra lenne szükség, hogy ne csak “valamiben” merjünk reménykedni egy lényegében tőlünk független, tárgyiasított és algoritmikus önkény által uralt társadalmi idő keretei között, hanem hogy egy másféle időben bízzunk. Ahogyan jelezni próbáltam, az idő egy bizonyos értelemben meghatározatlan, indeterminált, vagyis lehetőségünk van arra, hogy mi adjunk neki jelentést, hogy sajátos képzetes tartalommal töltsük fel, amely orientálhatja, illetve értelemmel töltheti fel a cselekvésünket. Persze egy új idő intézményesítésére akkor van esély, ha az idő egy ilyen jelentése közös képzetté válik. Kétséges, hogy egy ilyen változást szándékosan és tervezetten elő lehet idézni. Hogy az idő megváltozik, azt tényleg csak remélni lehet.