Már van vagy három éve, hogy egy édes macskát befogadtunk. Csak úgy bejött a kertbe, feloldalgott a teraszra és elfogadta az ennivalót. Eleinte minden nap csak enni jött, később ott is maradt. Ott aludt a széken, s bámulta az őszbe hajló kertet. Nézte az esőt, pont mint egy öregember, olyan csendesen és bölcsen tekintett a világra. Sokszor úgy éreztem, mondani akar valamit. Felemelte a fejét, egy picit oldalra biccentette és a szemében olyan mélység volt, ami szinte megbűvölt. Biztos tudatában volt annak, hogy a hatása alá kerültem, vagyis megszerettem. A kis piszoknak még neve sem volt, nekem nem jutott eszembe más, mint Cirmi. Természetesen elfogadta.

Amikor már minden nap nálunk aludt, nappal besomfordált puha léptekkel a konyhába, s a hátát magasra görbítve dörgölőzött a lábamhoz. Mit mondjak, a hízelgés jól esett.

Már lassan az enyémnek éreztem, s gondoltam egy nagyot, elviszem az orvoshoz. Ki tudja, vannak-e oltásai, van-e valami baja.. még az is eszembe jutott, de csak egy villanásnyi időre, hogy idejött meghalni.. de akkor ránéztem, s el is vetettem ezt a buta gondolatot. Gyönyörű fényes volt a szőre, jó a mozgása.. mindegy, azért jobb ha látja az orvos.
Megkapta az oltást, s mikor hazamentünk, kapott egy szép fonott kosarat, jól kibélelve, hogy meglegyen neki is a kényelme.

De pár nap múlva azt vettem észre, hogy kóbor macskák kerülgetik a kertben. Az eszembe sem jutott, hogy ő is úgy kóborolt ide, ő ide tartozott. Hozzánk.

 Mivel lány volt a lelkem, elvittem megint az orvoshoz, s elkövettem ellene és a természet ellen egy bűnt, megoperáltattam, hogy ha kerülgetik is, ne legyenek kiscicák. Hiszen mit csinálok velük, a szomszédokban mindenütt vannak bőven, macskafarmot meg nem akartam, nekem elég volt Cirmi.
Mivel hűvösre fordult az idő, az orvos azt mondta, a műtét után a varratszedésig legyen a lakásban. Így is lett. Jól érezte magát, de eljött az idő, amikor már ki lehetett engedni. Csakhogy Cirmi megmakacsolta magát, eszébe sem jutott a teraszra költözni, ő a lépcsőfordulóban aludt a legszívesebben. Mérges lettem, megfogtam a két mellső lába alatt, s felhoztam a pince fordulóból, ki a teraszra. Ahol egyébként egy téliesített házikó várta. Amint kiértük, Cirmi elszaladt.

Megállt a járdán, visszanézett, de úgy, hogy majd elsüllyedtem szégyenemben. Aznap vissza sem jött. Kitettem az ennivalóját, az elfogyott. Enni visszajárt sokáig. De ha engem meglátott, azzal a félrebiccentett fejjel rám nézett, s undorral elfordult.

Nagyon rosszul esett. Aztán eltűnt. Biztos mások fogadták be. Néha láttuk a kertben, megállt és nézett minket, de közel nem jött, hiába hívtam, hiába hívtuk.

Tegnap aztán valami történt. Előkerült és megállt előttem, s Isten látja lelkemet, beszélt hozzám. Odabújt a lábamhoz és körbejárt, közben nyávogott.
Éhes vagy Cirmikém? – bátorodtam fel, s megsimogattam. Uramatyám! Hagyta! Elindultam, hogy tejet öntsek neki, s jött utánam. Nagyon szomjas volt a lelkem. Leültem és néztem, hogy lefetyel.

Gyere ide hozzám az ölembe, hívtam. És odaugrott… Egy órán át ültünk csendben és néztük a tavaszt a kertben. Ő dorombolt, én boldog voltam, hogy megbocsátott. Mert biztos erről van szó. S akkor én is megbocsátottam magamnak azért, amit ellene elkövettem.

Vagy megérezte, hogy rövid időn belül elhagyom ezt a házat, s eljött elbúcsúzni? Mindegy. Szerzett nekem egy boldog órát.

Milyen kevés kell a boldogsághoz… Meg kellene tanulni. Én bevallom, nem szégyelltem, hogy egy macska tanított.

Azért igaz ami igaz, sokáig váratott…

 

1. Patócs Molnár János:
   2024. január 27. 10:19

   Megmacskásodott a KF? Jó kis történet ez a Cirmi is…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ