Cseke Péter ’79 „Megírásra váró kézirataim ébresztenek”
Cseke Péter Pro Literatura-díja laudációjában mondta Pécsi Györgyi: „Életműve szinte észrevétlen vált az erdélyi szellemi élet meghatározó részévé. Szociográfus, szerkesztő, sajtó-, eszme- és irodalomtörténész, esszéíró és filológus, művelődés- és egyetemszervező egy személyben, ám e sokféle látás- és gondolkodásmód, valóságismeret és széles horizontú tudás életművében arányosan kiegészíti és megerősíti egymást; a romániai magyarság mindennapi életének mély ismerete az ő esetében nem papírízű tudományt eredményez, hanem életszerű következtetésekhez segíti.”
Hadd következzen itt egy interjú, készítette Botházi Mária, az írói munkásságára visszatekintõ Cseke Péterrel:
– Még a legmozgalmasabb egyetem-építési korszakodban is írással kezdted a napot. Most, immár tíz éve nyugdíjasként, azzal is fejezed be. Honnan e hajtóerő benned?
Két emberöltővel ezelőtt tíz szociográfiai riportot tartalmazó Forrás-kötetem hátsó borítójára ezt írtam: „Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? Az enyémeket és amiket elém raknak? Jegyezzem meg jól: aki így indul, annak egész életében bizonyítania kell…” Hát kellett, de ez nem vált hátrányomra. Pályám kezdetén egyik szülőföld-vallomásomban így fogalmaztam: megrakott szekérderékkal szeretnék otthon lenni a múló időben. Közel a nyolcvanhoz úgy látom: minden nehézség ellenére sokkal könnyebb elindítani egy írói pályát, mint befejezni azt. Lehangoltan veszem tudomásul: az a bizonyos szekérderék sosem lesz megtelve…
– Szociográfiai riportjaiddal írtad be magad az erdélyi magyar művelődéstörténetbe. Többször hallottam tőled, hogy sokat köszönhetsz a falujáró újságírásnak. Miért?
Az egyetem elvégzése után Bukarestbe szólt a kinevezésem, a feleségemé Kolozsvárra. Egykori főnököm, az „agrármérnökbe oltott publicista”, Simonka László azzal csábított a Falvak Dolgozó Népéhez: Bukarestből könnyebben kerülök a zárt várossá nyilvánított Kolozsvárra, mint Csíkszeredából (ahol az induló Hargita szemelt ki magának). Simonkának lett igaza, s ’69 februárjától már a hetilap történész, agrártudós, néprajzkutató munkatársainak számát gyarapítottam. Az akkori viszonylagos szabadság kedvezett a szellemi építkezéseknek. Kányádi, Szabó Gyula, Borbáth Károly adtak ötleteket a művelődési rovat megalapozásához. Örülhettem, hogy – néprajzos fia írásai révén – a 90 felé járó Kós Károly is olvassa lapunkat. (Simonkától tudom, hogy a negyvenes évek második felében építészetet tanított nekik az Agronómián.)
Falujárásaimnak, szerkesztői munkám voltaképpen csak 1985-ig járt több-kevesebb elégtétellel. Első házkutatásunkat követően ugyanis a központi sajtóirányítás magyar perzekutora szigorúan meghagyta a szerkesztőségben, hogy tartsanak távol művelődésünk forrásvidékeitől. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki fölényesen. Büntetésnek szánta, holott egy számomra életmentő – a diktatúra túlélését elősegítő – filozófiai axiómát mondott ki. Addigra ugyanis felismertem: a tények Janus-arcúak, a változások mindig kétirányúak, időről időre rögzíteni kell tehát a „viselkedésüket”.
Második Kriterion-kötetem (Látóhegyi töprengések, 1979) megjelenésekor már a műfaj korlátain is eltöprenghettem. Történt pedig, hogy Horváth Andor (1944–2018), A Hét főszerkesztő-helyettese riportot kért a Moldvába helyezett erdélyi magyar orvosokról. Szívesen vállaltam, hiszen többeket ismertem közülük. Ám amikor írásom kefelevonatban előmbe került az1978-as évkönyv, megdöbbentem: a cenzor éppen azt húzatta ki a szerkesztővel, amiért voltaképpen útra keltem. Hanem a történetnek hamarosan kedvező fordulata támadt. Az egyik Ceaușescu-beszédben ugyanis elhangzott: véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy szülőhelyüktől több száz km-re helyezzék ki az egyetemet és főiskolát végzetteket. Minek értelmében a cenzúra keretlegényeinek sem lehetett kifogásuk, amikor a Látóhegyi töprengések kéziratai közt újra találkoztak ominózus riportom eredeti változatával.
Számtalan történetem van arról, hogy következménye volt annak, amit akkoriban írtam. Jó és rossz is. Azon már meg sem lepődtem, hogy a vészkorszakban csak a kenyéradó bukaresti hetilapban lehettem jelen írásaimmal – a Korunkban, az Igaz Szóban anatémává vált a nevem is. Munkahelyemről ugyan nem dobattak ki – a munkanélküliek könnyen börtönbe kerülhettek –, a mozgásteremet azonban beszűkítették. A Hazatérő szavak nyomában című Polis-kötetemben (2021) megírtam, hogy a nevemhez fűződő nagyzerindi képtárteremtés sikertörténetnek indult, hogy aztán a belügyesek meghurcolják ottani tanárbarátaimat. Nem volt ez másképpen szülővidékemen, a Homoródmentén sem: az 1979-ben beindított képzőművészeti táborozások és művelődési hetek szervezésétől egy évtized múltán a megyei szervek eltiltottak; korántsem azért, mert nem szerepelt munkatervükben kezdeményezésem.
– Nyugdíjazásod után Dávid Gyula biztatására tértél vissza pályakezdő műfajodhoz. Lapközlésekből tudom, hogy most éppen szülőföld-szociográfiádat, a Pegazus a háztetőnt írod. De nemcsak a szociográfiában érzed magad otthon, hanem a recepciótörténetben, a mikrofilológia világában is. Gondolok Erdélyi Fiatalok-kutatásaidra, a Nem lehet-vita anyagának feltárására, Jancsó Béla levelezésének megmentésére s kötetekbe szerkesztésére… Az Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) balladás története önmagában is a diktatórikus rendszer tűréshatárát jelezte: a három előcenzúrázáson átesett kötetet az utócenzúra végül is elkaszálta. Mi vezetett a két világháború közötti kisebbségi ifjúság-szervező mozgalom kutatásához?
A Hét kérésére tucatnyi beszélgetést folytattam Debreczeni Lászlóval, a folyóirat egyetlen élő alapító-főmunkatársával (Vigyázó torony, 1994.). Ezt követően megkeresett Domokos Géza és Molnár Gusztáv, hogy további forrásfeltárásokkal bővítsem azt a szöveg-gyűjteményt, amit a főszerkesztő László Dezső öccse, dr. László Ferenc nyújtott be a Kriterionnak. Domokos Géza 1996-ban így összegezte a végkifejletet: „A véleményezők egybehangzóan azt állították, hogy »mind a bevezető, mind maga a dokumentumgyűjtemény súlyos politikai hibákat tartalmaz. Túldimenzionálja az Erdélyi Fiatalok mozgalmának jelentőségét, megkerüli jobboldali beállítottságát, kritikátlan vele szemben, lényegében nacionalista könyv.«” Ez utóbbi vádponthoz akkoriban már annyi is elegendő volt, hogy a kötetben egyáltalán szerepelt Szabó Dezső vagy Kós Károly – újból anatéma alá került – neve.
– Mi késztetett arra, hogy a Makkai Sándor áttelepedése által kirobbant Nem lehet-vitával foglalkozzál?
1986 karácsonyán Jancsó Béla és Makkai Sándor levélváltásait gépeltem. Akkor ütött szíven az idegeinkben máig vibráló kisebbségi non possumus. Eredetileg doktori értekezésem újabb fejezetével akartam elkészülni az 1989 januárjára átmentett évi pihenőszabadságom idején, de nem tudtam kitérni a ,,drámaíró történelem” tragikus felhangjai elől. Délelőtt az Egyetemi Könyvtárban golyóstollal másoltam a cikkeket/leveleket, délután gépeltem a szövegeket, este a bevezető tanulmányhoz jegyzeteltem. Születésnapomon első feleségem, Gyimesi Éva lakonikusan adta barátaim tudtára: „Péter megint valami olyasmit írt, amiért maholnap jöhet a szeku.” Akkoriban nyilván semmi kilátás nem volt Romániában a kézirat megjelentetésére. Nem is ez volt a célom vele, hanem hogy a Molnár Gusztáv által megszervezett Limes-körben a magunk he|yzetére vonatkoztatva továbbgondoljuk a féI évszázaddal korábbi kisebbségi létértelmezéseket.
– A hajdani Nem lehet-vita kapcsán valami nagyon egyszerűt szeretnék kérdezni: szerinted ma lehet vagy nem lehet kisebbségi sorban élni?
– Lehet annak, aki meggyőződéssel ezt akarja. Segítségül hívnám Visky Andrást, aki a létparadoxon-vitát 1987-ben és 1994-ben újragondoló Lehet – nem lehet? című közös kötetünkben (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.) így fogalmazott: „»Maradok, s azt mondom, nem lehet«, mert »a lehetőséget, hogy magyar legyek, […] a lélek nagysága teremti meg. A lehetőség én vagyok…«” Egyébként a budapesti Nap Kiadónál idén megjelenő Kisebbségi összhangzattan című eszmetörténeti töprengéseimben adom meg kérdésedre a bővebb választ.
A harmadik kisebbségi életkezdés engem is a közéleti cselekvés mély vizébe dobott, akárcsak a diktatúrát túlélt értelmiségi társaimat. Nem a kisebbségi létkérdéseken töprengtünk – alakítottuk/tágítottuk a létviszonyokat. Magam Korunk-szerkesztőként, egyetemi oktatóként, majd több egyetemi szakirány elindítójaként. A kilencvenes évek elejére azonban kiderült: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata és a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen értelmiségi nemzedékek egész sora úgy nőtt fel a totalitarizmus időszakában, hogy nem szerezhetett áthagyományozott ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Ennek a felismerése riasztott akkoriban munkára…
– Sokszálú kutatói munkád meghatározó témája Jancsó Béla hagyatéka. Összegyűjtötted négy kötetre rúgó levelezését, életre támasztottad tetszhalott esszéit, tanulmányait. Miért annyira fontos számodra ez a torzóban maradt írói életmű, hogy négy évtizede mindegyre vissza-visszatérsz hozzá?
Padlóra szórt levelek, levélmásolatok, kéziratok, újságkivágatok látványa fogadott, amikor Debreczeni László telefonhívására – kérésének megfelelően: jókora bőrönddel – a ,,lerobbant” Jancsó-lakásban megjelentem. Kapóra jött nekem akkor ez a forrás-kiegészítő leletmentés. Korántsem „hasznosíthattam” persze mindent az Erdélyi Fiatalok dokumentum-gyűjteményének sajtó alá rendezése során, amire pedig az életművel felérő Jancsó-levelezés lehetőséget kínált. Mulasztásaimra nemsokára a szellemőrség csengetése ,,ébresztett rá”. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy mikrofilológiában jártas tisztek is ,,szolgálnak” az állambiztonságnál. Pontosan tudták, mit keresnek. Azt is, hogy hol. Ha csupán a magam irományairól lett volna szó, talán nem esem annyira kétségbe. De hát a két világháború közötti periódus kisebbségi mentalitástörténetének alapvető dokumentumait fenyegette a megsemmisítés veszélye. Gondold el: pályája kezdetén a Nyugat nagy reményeket ébresztő munkatársa volt. Mikó Imre feljegyzései szerint Osvát Ernő a szellemi korváltást ígérő ifjabb nemzedék legjobbjai között – Németh László és Illyés Gyula mellett – tartotta számon. Kós Károly és Makkai Sándor küzdő- és építőtársukként becsülték, Tamási tőle várta az erdélyi magyar irodalom történetének a megírását. Hozzájuk képest persze hogy torzóban maradt az életműve. De azt is meg kell látnunk, hogy munkássága egy nagy formátumú magyar gondolkodót revelál, akinek kisebbségi helyzetben is messzire tekintő stratégiai elképzelései voltak, és az ezek megvalósításáért folytatott mindennapi küzdelmében szorult – már 1941-től! – az írói pálya szélére.
– Több helyen beszélsz arról, hogy „a szerves építkezések elvét” követed. Mit jelent ez?
A Buday Györggyel folytatott Jancsó-levelezésből nemcsak tanulmány született – Buday György és Kolozsvár címmel szép könyv-díjat nyert kötet is. Ennek összeállítása során fedeztem fel, hogy az erdélyi hagyományokat idejekorán magába szívó világhírű grafikus a szerves építkezések elvét vallotta. Ez annyira megragadott, hogy attól fogva a magam gyakorlatában is igyekeztem érvényesíteni ezt. Hogy csak egyetlen példával éljek: a Magyar Napló Rádiusz-sorozatában megjelent könyvemnek, Az emlékezet feltámasztásának (2019) van egy Páskándi-ciklusa, ebből nőtt ki a börtön utáni évtizedet feldolgozó Beckett Erdélybe jön, ez pedig előhívta a „lírai lélekvándorlást” bemutató tetszhalott esszéfolyamát, A vándor-lírát.
– Sajtó-, irodalom- és esszétörténészként munkásságod fókuszában a kisebbségi témák, a kisebbségi szerzők állnak. Egyik nyilatkozatodban azt mondtad: eljön az az idő, amikor a mi kisebbségi tapasztalatainknak az egész nemzet hasznát veszi. Mire gondoltál ezzel a kijelentéssel?
Nem én választottam kutatási témámat, ő választott engem; beleszülettem a kisebbségi helyzetbe, s ma is abban élek; az Európa jövőjét 1989 után új alapokra helyező változások ellenére térségünkben a kisebbségi helyzet máig fennmaradt. Magyarországi előadásaim során nemegyszer megkérdezték: miért foglalkozom olyan kitartóan kisebbségi létételmezésekkel? Az eddigi visszajelzések máris azt igazolják: az Európai Unióban az egész magyarság óhatatlanul kisebbségi helyzetbe került. Ebben a helyzetben kell úrjrafogalmaznia önmagát. Éppen ezért a kisebbségi élet törvényszerűségei a közeljövőben csak felértékelődhetnek. Európán inneni, Erdélyen túli tapasztalataimat összegző könyvemnek már a címével is ezt kívántam sugallni: Legyen eszünk, ha már volt.
Pusztai Péter rajza
2024. január 31. 06:55
Örülök, hogy olvashattam az interjút, bár nem ártott volna jelezni, hogy eredetileg a KF-nek készült, vagy átvétel, utánközlés. Mindig öröm, ha egy háttérembert előtérbe helyez a rendkívüli megvilágítás (itt 79 születésnap). Az ilyen háttéremberek nélkül a romániai magyar kultúra nem érte volna el azt a dimenziót, amit elért.