NYOLCADIK fejezet,
amelyben a Marson folytatódik a fantasztikum

A Marson láthatóan ugyanúgy zajlik az élet, mint a terjeszkedő, más planétákat elfoglaló Földön: mesterségesen állítják elő az élet fenntartásához szükséges feltételeket, a bolygón csak speciális védőruhában lehet megmaradni, az emberek a felszín vagy pajzsok alatt élnek, gépek állítják elő számukra a levegőt, a vizet, a kellemes hőmérsékletet, az élelmet, mindent. Szabályosan és pontosan olyan körülményeket és állapotokat tartanak fenn az intelligens automatikák, amilyenekre az emberi élethez ideálisan szükség van. Az már maguknak az együtt élő embereknek a dolga, hogy ezekre a biztos alapokra milyen közösségi, kulturális és társadalmi rendszert építenek, hogyan próbálják jól vagy legalább elviselhetően kibírni egymást és önmagukat.

Vannak kulturális meg történelmi gyökerek, vitathatatlan. Ha az állatvilágból sikerült is ennek a fajnak kiemelkednie, később függetlenednie az időjárási, éghajlati, természeti környezettől, saját múltjából semmiképp nem képes kiszakítani magát.

A Marson egészen sajátságos helyzet alakult ki. Az oda száműzött bűnöző réteg a maga alvilági múltjával és tapasztalataival egyféle kaszttá és maffiává alakult. A törvényeket, a földi utánpótlás miatt is, felszínesen elfogadják, a rendszert nem kérdőjelezik meg, de ennél sokkal erőteljesebben követik a saját szabályaikat, tisztelik a belső hierarchiát, s lenézik a munkával és tisztességgel iparkodókat, mint afféle élhetetleneket. Szigorúan szabályozott rendszer az övék, összetartó, kifelé zárt, amely abban egységes, hogy megveti, kihasználja a lúzereket. Természetesen voltak hatalmi harcok, vetélkedések a klánok között.

A Mars más. Talán az otthonosság érzete nem tud kialakulni az itt élőkben, talán a bolygó forgási sebessége, a gravitáció mássága, a gyökértelenség tette átmenetivé, ideiglenessé az ott tartózkodást. Talán meg kell még ott születnie egy-két generációnak, amely ezt a bolygót tekinti szülőföldjének, nem ismer mást, s maga alakul a változhatatlanhoz.
Tudósok tömege foglalkozott régtől fogva a Mars kutatásával, egymásnak ellentmondó elméletek tucatjai születtek. Még abban sem volt egyetértés, hogy egy valamikori kultúra romjai fedezhetők föl a bolygón, vagy csak a szél és az erózió alakított az ember számára értelmesnek tűnő formákat a felszínen.

Víz és légkör volt a bolygón, a hőmérsékleti ingadozások sokkal nagyobbak, mint a Földön, és töménytelen mennyiségben a Földön ritkaságszámba menő fémek. Olyannyira, hogy a tetemes szállítási költségek ellenére megérte kibányászni, alapanyaggá olvasztani, és hazaszállítani. A bányászati jogot megvásároló konszernek természetesen abban voltak érdekeltek, hogy a termelési és szállítási költségeket próbálják meg lefaragni a profit érdekében. A szállítási költségeken nemigen lehetett spórolni, maradt a bányafelszerelés és a munkakörülmények minimalizálása, optimalizálása, ergonomizálása. Ami csak annyit jelentett, hogy életveszélyesek voltak a bányák, embertelenek a munka- és szálláskörülmények. A kőzeteket behálózták az ércek erezetei szabálytalan előfordulással, az emberi munka legnagyobbrészt a kutatásból, keresésből állt, az olyan területeken végzett kutatófúrások elvégzéséből, ahová siker esetén odavihetők a nagyteljesítményű gépek.

Intuíció és szerencse is kellett a munkához, a rendszer jutalmazta a sikeres keresőket. A bányászok legtöbbje esküdött arra, hogy van valamilyen, az emberi agy számára egyelőre átláthatatlan rendszer a fémes erek hálózatában, egy ötödik érzéket kell kifejlesztenie magában annak, aki sikeres akar lenni a keresésben. Némelyek megszállottjai lettek ennek az ideának, újabb és újabb egy éveket írtak alá a bányavállalatnak, hogy bizonyítsák teóriájukat, élhessenek új szenvedélyüknek. Tény, hogy sikeresebbek voltak, jobb eredményeket produkáltak, a frissebben érkezettek ezt csak a megszerzett tapasztalatnak tulajdonították. De lassan és biztosan őket is elkapta a megszállottság, mint a szerencsejátékosok, álmokat láttak, delejre mozduló varázsvesszőket fabrikáltak, szeánszokon gyűltek össze, ahol kommunikáltak egy eltűnt kultúra szellemével.

Alan magába fordulva, zárkózott, kevés beszédű emberként töltötte el az első hónapot. Becsülettel ledolgozta a tíz óráját naponta, azon túl pedig aludt meg belebújt a számítógépébe. Nem tudott elszakadni a Földtől. Kapcsolatba tudott lépni a világhálóval, bár anyagi lehetőségei csak annyit engedtek, hogy egy hetes késéssel érkeztek meg a hírek, események, aktualitások. De ez nem zavarta semmiben. Naponta küldött egy levelet édesanyjának, és ennyi volt az élő kapcsolata a világ eseményeihez.

Éjszakánként nyugtalanító álmokat látott. Az első napokban mindig a Földre álmodta vissza magát, vitatkozott a Vezérrel, szorosan maga köré hurkolódni érezte a bekerítő titkosszolgálatokat, anyját nyugtatgatta, mindaz előjött, ami korábban foglalkoztatta tudatát, s ébredés után egyre csak föltolult a kérdés: mit keresek én itt? Nem reagáltam netán túl a fenyegetettséget? Mi elől menekülök? Itt nem érhet utol?

Két hét múltán az álmaiból eltűnt az otthonos világ. Aranyból formált magas, karcsú alakokat látott, súlyos fém-egyéniségük lebegett a padló felett, mint életre kelt légies szobrok taglejtésekkel és alakjuk áttűnő változtatásával szóltak hozzá. Nem értett semmit, de tudta, hogy mondanivaló, üzenet van az álmokban, meg fogja fejteni. Nappal mégsem érzett késztetést, hogy valakinek beszéljen ezekről az álmokról, sőt arra sem, hogy töprengjen, keressen, kutasson, megfejtsen valamit. Mint egy bizonyosság, ott volt legbelül, egy idegen értelem akar szólni hozzá, és minden erejével azon van, hogy ez idővel sikeres legyen. Neki csak hagynia kell magát, hogy álmában, amikor a tudat kikapcsolódik, folytatódjon a tanítási-tanulási folyamat. Már tudta, hogy azok nem látják őt, valamilyen más módon érzékelik egy az övéktől eltérő értelem jelenlétét, és keresik a kapcsolatot, programot építenek, jutott eszébe a számítógépes kifejezés, de nem a logika vagy a matematika útján jön létre a kapcsolat, hanem érzelmi síkon. Meg kell tanulnia úgy érezni és érzékelni, mint ők, akik otthon vannak ezen a bolygón. Ilyenkor, amikor fogalmilag, csak gondolatban, kimondott valamit, rögtön abbahagyta a töprengést, érezte, tévútra viszi minden meghatározás, minden racionális közelítés.

Nézte, figyelte a többieket, valószínűleg ők is látnak valamit, őket is megkísértik álomban, talán előrébb is járnak a tanulási folyamatban, de senki nem beszél róla. Nem tud vagy nem akar.

Barátja is lett, idővel, Vanek úr személyében.

Vanek úr még az első vagy második transzporttal, a fegyencekkel érkezett. Pedig biztosan nem volt fegyenc, bűnöző, ahhoz hülye volt szegény. Annyira speciálisan és egyénien, hogy senkinek eszébe nem jutott bántani, védelmet élvezett, mint a primitív társadalmakban az agyalágyultak. Állítólag tévedésből került a vádlottak padjára, tévedésből ítélték életfogytigra, és tévedésből került a Marsra. Hihetetlen, mert a jogrendszer fejlettsége kiszűri a beszámíthatatlanokat. Elmondása szerint egy illető felfogadta személyi titkárnak, Vanek úr elkezdte hivatalos szerződés formájába önteni a megállapodás tartalmát ott az utcán, arra nem is figyelt, hogy egy bank épülete előtt történik mindez, kirohant az illető a bankból, kezébe nyomott egy kisebb csomagot, és a biztonsági őrökkel a nyomában elinalt. A bíróság nem hitt Vanek úrnak, súlyosbító tényezőnek tekintették, hogy sem az elkövető, sem az eltulajdonított pénz nem került elő, az igazságügyi orvos-szakértő szellemi defektust nem állapított meg, sőt arra a konklúzióra jutott, hogy a vádlott hülyének tetteti magát zseniálisan, még a hazugság-detektort is manipulálja, s ezeket mind súlyosbító tényezőnek vették. Vanek úr azóta minden munkanap végén előveszi a kiskönyvét, és elkönyveli a követel rovatba a napidíjat, a kiküldetést, az élelmiszer-pótlékot, az ezer kilométernél távolabbi tartós távollétre járó különjárandóságot, és nem mulasztja el kiszámítani a fennálló tartozások után járó banki alapkamat 110 százalékát, ami neki jár. Minden hónap végén összesít, átvitel rovatot kontíroz, és megnyitja a következő oldalt áthozat sorral, kivastagítva, pirossal aláhúzva.

Vanek úr odaült a számítógép információinak tengerében elmerülő barátja mellé, belekezdett végeérhetetlen meséinek, okfejtéseinek egyikébe. Elég volt az első néhány mondatra reagálni valamit, jelezve, hogy megvan a kellő figyelem, azután belelendült, és alig figyelt a hallgatójára.

– Például, tudja-e Alan fiatalúr, hogy az emberiség legnagyobb találmánya a hivatal. Mert, például, ha ön ír valakinek egy levelet, és arra nem kap választ, akkor többféle eset lehetséges. Az illető egy goromba és udvariatlan fráter, és azért nem ír, vagy feledékeny, megvolt benne a jóakarat, és elmaradt a válasz, vagy akár meg is halhatott az illető… Számtalan eset lehetséges még. Na, ez egy hivatallal nem fordulhat elő. A szabályzat szerint oda beérkezik a levél, iktatják, tehát nyoma marad. Letagadhatatlanná válik. És akkor a hivatalnak két héten belül meg kell küldenie a választ. Nincs pardon. Ha udvariatlan ember az ügyintéző, akkor is megírja, mert ez a kötelessége, feledékeny nem lehet, mert ott a beérkezett ügyiraton a határidő, ha meg meghalna időközben, akkor átszignálják az ügyet egy másik ügyintézőnek. Érti ennek a nagyszerűségét?

Következik a KILENCEDIK fejezet,
amelyben az elbeszélés nehézségei ábrázolódnak

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ