Interjú BORBÉLY András költő-esszéíróval

Kérdez: Gergely Tamás

 

“Rosszkedvű vagyok és dühös, és nincs kedvem csendéleteket fösteni a süllyedő hajó falára.” 

 

 

Gergely Tamás: Költő volnál, kérdem hát, hol „költöd” a verseid, hol teremted meg arra a „független nyugalmat”, ahogy Arany János fogalmazott: Gyergyóremetén? Kolozsváron? Budapesten? Az úton esetleg ezek között?

 

Borbély András: A pályámat valóban költőként kezdtem, 2009-ben és 2014-ben meg is jelent egy-egy verseskönyvem, mindkettő Budapesten, ahol az egyetemet végeztem, és ahol közel tíz évig éltem. 2010 körül kerültem Kolozsvárra, ahol doktoráltam, majd tanítottam a magyar nyelv és irodalom szakon, illetve a komparatisztika mellékszakon néhány évig, ebben az időszakban inkább irodalomtudománnyal foglalkoztam, 2017-ben meg is jelent egy könyvem Szilágyi Domokosról. Időközben pedig elég sok esszét írtam, ezek szorosan kötődtek egyrészt a diákjaimmal közösen alapított www.aszem.info  irodalmi és társadalmi portálhoz, másrészt ahhoz a tágabb antikapitalista ellenállási hullámhoz, ellenkultúrához, amely az évtized során több kelet-európai országban is feléledni látszott, de aztán áttörést igazából sehol sem sikerült elérnie. Már ebben az időszakban is részben kétlaki életet éltem, vagyis egyszerre éltem Gyergyóremetén és Kolozsváron. Miután felmondtam az egyetemi állásom, huzamosabban Gyergyóremetén élek. A Rafi-dalok, amik a Facebook-oldalamon hozzáférhetőek, amiket lájkoltál, annak a tevékenységnek a – azt hiszem, szerény – melléktermékei, amelyet egy civil szervezet antidiszkriminációs programjában végzek középiskolás fiatalokkal közösen, s amelyben ahhoz próbálnék többek között hozzájárulni, hogy a székelyföldi magyar cigányok kultúrája elismertebbé váljon. Visszatérve a kérdésedre: nem tartom „főállású” költőnek magam, legalábbis életemnek ebben a korszakában nem. Alapvetően azért nem, mert úgy gondolom, a magyar kultúra (is) általában mély válságban van, és emiatt ennek a kultúrának a társadalmi, politikai, történelmi és morális gyökereivel foglalkozom többet. A „független” és kissé lebegő, továbbá kiszolgáltatott helyzetben lévő „kulturális termelésben” direkt formában nem tudok jó lelkiismerettel részt venni, a filozófiai és társadalmi esszéírással, publicisztikával, versírással, közösségszervezéssel és egyebekkel inkább egyfajta kritikai kultúra vagy ellenkultúra kialakulásához szeretnék hozzájárulni. 

 

G.T.: Azt írod, költőként hallgatásod oka, hogy a magyar kultúra mély válságban van. Ezt én, ha sejtem is, nem értem, kérdem hát: valamiféle értelmiségi ellenállásról van szó, mint amit annak idején (Románia, hetvenes évek) Székely János így fogalmazott meg: „Mert hallgatásra ért meg az idő”?

 

B.A.: A hetvenes évek egészen más volt. Erről a Transtelexen megjelent Hazatérés című esszémben részletesebben írtam. Ennek lényege szerintem az akkori baloldalinak tűnő romániai hatalommal kötött korábbi kompromisszum hiteltelenné válása volt, vagyis a kisebbségi magyar értelmiség akkori válságát leginkább a „hatalom általi megrontás vagy megromlás” kifejezéssel tudnám összefoglalni. De ezzel együtt is, úgy látom, hogy a közvélekedéssel ellentétben a hetvenes évek egy kimagasló időszaka volt a kisebbségi magyar művelődésnek. 

A mai helyzet válsága nagyon röviden abból fakad, hogy az 1989-es romániai forradalom és rendszerváltás – amely egy közös román-magyar örökség – időközben bukott örökséggé vált.  Ebben az időszakban baloldali gyökerű kultúráról és baloldali értelmiségi kritikáról már szó sem lehetett, hiszen a 1989 utáni rendszer mind hatalmi-ideológiai szempontból, mind az értelmiség számára az antikommunista konszenzuson alapult, és alapszik máig. A döntő kulturális és ideológiai viták és törésvonalak a konzervatív és nacionalista, illetve a liberális vagy liberális demokrata irányvonalak között alakultak ki. Az egyik abban reménykedett, hogy a nemzeti művelődés hagyományai újra fölébredhetnek és döntő hatást gyakorolhatnak. A másik abban, hogy az eufemisztikusan „piacgazdaságnak” nevezett új rendszerben egyfajta szabadelvű polgári kultúra és a polgári értelmiség juthat vezető szerephez. Nos, semmi ilyesmi nem történt. Sem a tiszteletet parancsoló nemzeti kultúra hagyományai nem támadtak fel, nem volt „új reformkor”, sem szabadelvű polgári kultúra nem született. Mindkét tábor mélyen félreismerte a helyzetet. Ennek egyik oka, hogy mindkét elképzelés anakronisztikus nosztalgiákon alapult. A nemzeti művelődés utolsó nagy hullámát a népi szociográfusok mozgalma alkotta, akik valóban a reformkor örökösének tartották magukat, és azok is voltak. Ez az értelmiségi mozgalom, amely Erdélyben is jelentős volt (Erdélyi Fiatalok stb.) lényegében népi baloldali volt, hiszen a paraszttársadalom és az úri társadalom közti antagonizmus megszüntetésére törekedett az előbbi javára, tehát egyfajta népi demokráciára. Igazi polgári kultúra pedig, abban az értelemben, ahogy mondjuk Goethe, Kant és Hegel korát annak nevezzük, itt sosem volt, és legkésőbb a fasizmus és a bolsevizmus kelet-európai összecsapásával értelmetlen dolog polgári kultúráról ábrándozni, ha van némi történelmi érzékünk. 

Ami tehát 1989 után történt, az a neoliberális kapitalizmus betörése volt, amely minden közkultúrát, közműveltséget és közintézményt kiüresített és megszüntetett. Romokban a könyvkiadás, az oktatási intézményekkel szembeni elvárás, hogy a „munkaerőpiac” igényei szerint termeljenek olcsó utánpótlást, fegyelmezett ágyútölteléket. A rendszer persze a látszat kedvéért fenntart egy kis értelmiségi enklávét, van néhány betölthető hely a kulturális intézményekben, de a feltétel az, hogy semmilyen rendszerkritika ne legyen, s ezt az öncenzúrát önként gyakorolja is az értelmiség, ezért én ezekről a „helyekről” önként lemondtam morális okokból. Álproblémákon rugóznak, és saját túlélésük biztosításán kívül másra nem nagyon van akaratunk, és hatalmuk sem, miközben sorra megszűnnek az egyetemi humán szakok stb. Mély nihilizmus és dekadencia árasztotta el a kultúrát, iszonyatos hagyományvesztés van, összefüggő társadalomképpel és reflektált történeti tudattal igen kevesen rendelkeznek, utópiákról szó sem lehet. Eközben szép lassan Európa-szerte is vége a liberális demokrácia hegemóniájának, és az autoriter szélsőjobboldali erők törnek mindenhol előre, s mindez már ott van a kultúrában is. Nem sok okunk van a reménykedésre. Brecht Az igazság megírásának öt nehézsége című szövegét tudnám idézni:

„Már azt sem olyan egyszerű megállapítani, hogy milyen igazságot érde­mes megmondani. Így süllyednek, például most, az egész világ szeme láttára a hatalmas civilizált államok egymás után a végletes barbárságba. Ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a belső háború, amelyet a legkegyetlenebb eszközökkel folytatnak, bármely napon külső háborúvá változhat, amely világrészünket talán romhalmazként hagyja az utókorra. Ez kétségtelenül igazság, de természetesen még több igazság is létezik, így például az is igaz, hogy a székeknek ülőlapjuk van, és hogy az eső fentről lefelé esik. Sok költő ilyesféle igazságot ír. Ezek olyan festőkhöz hasonlatosak, akik süllyedő hajók falait csendéletekkel borítják. Első ne­hézségünk számukra nem létezik, és mégis nyugodt a lelkiismeretük. Nem hagyva magukat megtántorítani a hatalmasságok által, de nem tántorodva meg a megerőszakoltak kiáltásaitól sem, pingálják képeiket. Értelmetlen eljárásuk „mély” pesszimizmust kelt bennük, amelyet jó áron eladnak, s amely inkább másoknál volna jogos ezeknek a mestereknek és ezeknek az eladásoknak láttán. Ráadásul nem is ismerhető fel olyan könnyen, hogy igazságuk az ilyen székekről vagy esőről szóló igazság, rendszerint egészen másként hangzik, úgy, mint fontos dolgokról szóló igazság. Mert a művészi alkotás éppen abból áll, hogy egy dolognak fontosságot kölcsönzünk.”

Röviden tehát ezt válaszolnám a kérdésedre: rosszkedvű vagyok és dühös, és nincs kedvem csendéleteket fösteni a süllyedő hajó falára. 

 

…a mi jelenünk sokkal barbárabb

 

 G.T.: Ezek után kissé félve kérdem: pesszimizmusod a romániai magyar kultúrára is kiterjed?

 

B.A.: Teljes mértékben. De ez nem is annyira a kultúra tartalmára vonatkozik, hisz olykor születnek érdekes dolgok, és vannak tehetséges emberek. A gond az, hogy mindez nem számít, tulajdonképpen senkit sem érdekel. Nincs súlya. Kapitalizmusban élünk, és a félperifériás kapitalizmus jól megvan kultúra nélkül is, vagy egy olyan kultúrával, amely semmi másra nem jó, csak hogy elfedje a jobbak szeme elől is ennek a rendszernek a tömény iszonyatát. Ha megnézzük, hogy mikor volt a kultúrának nálunk igazi súlya, akkor megint ugyanazt látjuk: egyrészt akkor, amikor léteztek nagylelkű főurak és más mecénások, akik elkötelezettek voltak valamiféle emancipáció, polgárosodás és modernizáció iránt, ezért vagyonukból adakoztak a kultúra javára. Vagyis volt a reformkori modell, amely párhuzamosan különféle emancipatorikus kulturális önszerveződési törekvésekkel, amelyek a korszellemből következtek (transzilvanizmus, a falukutató Erdélyi Fiatalok, Gaál Gábor baloldali Korunkja stb.) – mindez a 19. században és a két világháború között az erdélyi kultúrában is hozott eredményeket, (amelyeket mára mindenki elfelejtett). A másik modell az, amikor az állam jelentős pénzekkel szubvencionálta a kultúrát. Ez az államszocialista modell, amely minden állami kontroll, cenzúra és egyebek ellenére, sőt tulajdonképpen ezek révén is nagy jelentőséget tulajdonított a kultúrának, egy vallástalan rezsim valláspótlékaként, transzcendenciájként kezelte, „dogmatikailag” kontrollálta. Hogy egy vers mondanivalója milyen vitákat kavart akkor, az ma szinte elképzelhetetlen. Tehát ez még, bármilyen furcsán hangzik is, a “műveltség kora” volt. Erre szintén alig emlékszünk ma már, pedig a mi jelenünk titokban vagy nyíltan sokkal barbárabb.

Tehát ezek a dolgok elmúltak, és az az elképzelés, hogy majd a „piacgazdaság” létrehoz egy önfenntartó kulturális piacot, színtiszta illúziónak bizonyult. Létrehoz valamit, de azt sem piacnak, sem kultúrának, sem önfenntartónak nem nagyon lehet nevezni. Vannak gazdagabb és más hagyományszerkezetű országok, ahol ez talán működhet, nálunk nem. De ez csak az egyik oldal. 

A másik oldal az, hogy amikor 2010 körül én Budapestről Kolozsvárra érkeztem, és megpróbáltam bekapcsolódni az itteni kulturális életbe, tehát írtam, kutattam, tanítottam, szerveztem, elmentem írótáborokba, igyekeztem aktív lenni, akkor azt tapasztaltam, hogy ez a kulturális mező gyakorlatilag teljesen dezorientált és a saját belügyein kívül más nem nagyon foglalkoztatja. Nincsenek „tiszta” eszmei pozíciók, a körülötte zajló világ történései csak igen kevéssé foglalkoztatják ezt a mezőt, tehát ez eszmeileg egy egyszerre tökéletesen széttöredezett és bezáródott sejt (természetesen mindig vannak személyi kivételek). Olyan, mint egy nagyobbacska rokonság, ahol mindenki ismer mindenkit, informális leköteleződések tartják össze az egészet, mindenki volt már elárulva, vagy tekintettek úgy rá, mint aki elárult másokat, ismerik egymás erényeit, hibáit, bűneit, tikkjeit, mindezekkel megtanultak együttélni, és ezt várják el az újonnan érkezőktől is. Tehát lényegében egyfajta cinkosságot. Ami mérgező. Ezért én azzal próbálkoztam, hogy mindezektől függetlenül hozzak létre valamit, egy itteni, de ebbe az informális mocsárba nem kapcsolódó pólust. Ez volt az aszem.info folyóirat, amely pár évig nehezen, de szépen működött is, illetve most lelkes fiatalok, kicsit más tartalmi és kooperációs keretben átvették ezt és újraindították ujszem.org néven, ami nagy öröm. De természetesen naivitás volt azt gondolni, hogy meg tudom változtatni ezzel a viszonyokat. A félig kívülről érkező naivitása. Ha kussolsz, nem beszéled ki a titkokat, akkor maradhatsz. De ha nem vagy eléggé cinkos, akkor nem lesz maradásod, a közösség reflexszerűen összezár ellened, magadra hagy, pusztulj.

 

G.T.: Említed az aszem című digitális folyóiratot, és írsz arról, hogy folytatja azt az ujszem, bár kissé más „tartalmi keretben”. Örvendenék, ha részleteznéd: ki voltak ők, kik vagytok ti, és mi az új tartalom…

 

B.A.: Az „első szem” vagy a „régi szem”, amely a www.aszem.info címen archiválva van és végigolvasható, 2015 és 2020 között működött. Kolozsváron tanuló irodalom és filozófia szakos egyetemisták, és egy-két tanár, mint amilyen én voltam vagy Szigeti Attila a filozófia szakról, műhelye és folyóirata volt. A kiinduló gondolat az volt, hogy a minket érdeklő irodalmi, művészeti, közéleti és elméleti problémákat társadalomelméleti és tágan értett politikai vagy politikai-filozófiai keretbe helyezve próbáltuk fölvetni, földolgozni. A ‘89 utáni liberális demokrata konszenzus kulturális fantáziája (most persze egyszerűsítek) az volt, hogy a különféle diszciplínák autonóm mezőket alkotnak: az író ír, a tudós kutat, a politikus politizál. Nem foglalkoznak egymás ügyeivel, ugyanakkor ezeket nem is köti össze semmilyen mélyebb, a közös társadalmi, politikai, történeti állapotra vonatkozó kritikai reflexió. A szem invenciója utólag visszatekintve az volt, hogy ezt a paradigmát a maga szerény eszközeivel és keretei között megszegte és megpróbálta leváltani: az autonóm szakmai mezők helyett egy hibrid diskurzus kialakítására törekedett, amelynek a hátterében egyre erősebb lett a gazdasági, társadalmi és politikai állapot felmérése és reflexiója. Ez valamennyire tükröződött a rovatszerkezetben is, hiszen a szépirodalom és az irodalom- és művészetkritika mellett közéleti publicisztikák, filozófiai elemzések, szociológiai tanulmányok is megjelentek, és ezek között sűrű átjárás volt, a közölt irodalmi szövegeket például nem csak esztétikai, hanem akár ideológiakritikai, politikai-esztétikai szempontból is megvitattuk (ami liberális nézőpontból persze botrány, de hát ez az ők bajuk). Erőforrásaikhoz képest szerintem jelentős fordítói munkát is végeztek a szemesek: szépirodalmat ugyanúgy, mint elméletet, filozófiát is fordítottak (szinte először jelentek meg magyarul a szemen Giorgio Agamben vagy Mark Fisher szövegei, akiket azóta kötetben is kiadtak magyarul), és sok szemes szöveg bekerült különféle magyarországi egyetemi tárgyak oktatott anyagai közé (a kolozsvári egyetemi közeg sajnos nem reagált ennyire elismerően). Mivel a legtöbb szemes egyetemista volt, az egyetemista évek lejártával a szerkesztők szétszóródtak különféle más városokba vagy országokba (én magam is elhagytam Kolozsvárt), illetve belső konfliktusok is voltak, amelyeket nem sikerült megnyugtatóan feloldani. Így aztán 2020-ban lezártuk ezt a fejezetet. 

Az „új szem” (www.ujszem.org) 2023 elején indult el. Ennek előkészítésében én csak minimálisan vettem részt. A jelenlegi felállás az, hogy a lapot egy pécsi csapat és egy kolozsvári csapat közösen szerkeszti. Amennyire tudom, az újraindítást magát is a pécsiek kezdeményezték, mivel számukra fontos identitásformáló közeg volt a régi szem, és úgy gondolták, hogy mindenképpen folytatni kellene az elkezdett munkát. Emellett fölállt egy új kolozsvári szerkesztőség, amely mögött egy független (egyetemen kívüli) szakkollégiumi közösség is áll. Az új szem átvette a régi szem anyagait is, tehát eszmeileg is vállalja a kontinuitást. Mivel ennek a szerkesztésében és a koncepció alakításában én közvetlenül nem vettem és veszek részt (persze a tágan értett szemes közösség és eszmeiség részesének érzem magam), ezért nem tudok és szeretnék ennél többet mondani róla.

 

G.T.: Székelyföldön élsz és ott szerkesztesz, kolozsvári volt az aszem, de az akkori verseid most is közlik, ezek szerint azokat vállalod, különböző lapokban közölsz tanulmányt, verset (SZIF, Napút, Transtelex…) az Újnautilus szerkesztője vagy – kérdem hát: kinek írsz, melyik olvasóközösség a tied?

 

B.A.: Itt összefolynak különböző időszakok. Már több, mint tíz éve nem vagyok az Újnautilus szerkesztője, megszakadt velük a kapcsolat. A mostani szem nem közölt még tőlem verset, tudtommal. A SZIF-ben nagyon régen publikáltam, akkor is keveset. A Transtelexre néha írok, de az nem szépirodalom, hanem közéleti esszé. Az utóbbi évekből, mint említettem, leginkább a közéleti-filozófiai esszéírás foglalkoztatott. Ezek a Mércén, a Literán, a Transtelexen és persze a régi meg az új szemen jelentek meg. Mondok néhány címet, ezek alapján akit érdekel, rátalál azokra a szövegekre, amiket az utóbbi évekből fontosnak tartok: Cselédregény, Az új szolgaság, Töredékek a munkáról két részben: első és második) Pál apostol, a migráns, Nyelvválság és konfesszió, Kultúrharc helyett: miért nem inkább forradalom, Székelyföld dialektikája (három részben). Van néhány nagyobb lélegzetű tanulmány is: Határkonfliktusok: megjegyzések az irodalmi szociográfia elméletéhez, A művészet funkcióváltása Gaál Gábor kritikai munkásságában, Antikapitalizmus és esztétika Adorno és a korai Lukács munkásságában. Azon, hogy ki lenne az én olvasóközzösségem, nem szoktam gondolkodni. Különben is, ezt ma már leginkább az algoritmusok szabályozzák. Szerintem elég vegyes társaság.

 

G.T.: Hogy még a költő Borbélynál elidőzzünk: aki a verseid olvassa, érezheti úgy, hogy azok – humorosan fogalmazva – 70 százalékban fájdalmat fejeznek ki, 50 százalék indulatot, s a maradék 20 belenyugvás, azaz a tények hatalmának az elfogadása. Kérdem: kinek a fájdalma jelenik meg a különös hangú versekben? A Székelyföldön felnőtt költőé, a kolozsvári egyetemi közösségben élő oktatóé vagy a budapesti értelmiségi életbe belekóstoló erdélyié?

 

B.A.: Ahhoz, hogy válaszolni tudjak erre a kérdésre, egyet kellene értenem az értelmezéseddel a versekről. De sajnos – azon kívül, hogy a matek sem jön ki a százalékokkal – nem tudok egyetérteni.

 

G.T.: Könyvet írtál Szilágyi Domokosról… miért róla? És: mi hiányzott Gyimesi Éva Álom és értelem könyvéből?

 

B.A.: Először Dsidával kezdtem el foglalkozni, amikor Kolozsvárra mentem. Majd egy ukrajnai / kárpátaljai utazás hatására Szilágyi Domokosnál kötöttem ki. Ott döbbentem rá, hogy a romániai államszocializmus időszakából nagyon erős gyerekkori atmoszférikus emlékeim vannak, amelyeket az ukrajnai tapasztalatok egyszer csak beindítottak. Nagyon távolról ismerős világ volt ez. Románia akkor már túl volt a neoliberális átalakulás egy erősebb fázisán, ezért ezt a „régi világot” itthon már nem éreztem olyan karakteresen jelenlévőnek. Ukrajna azonban még nem volt túl, még mindig olyan volt a hangulat, amilyen a nyolcvanas évek Romániájában lehetett: egy posztsztálini világ. Tulajdonképpen azért kezdtem Szilágyival foglalkozni, mert meg akartam érteni az államszocializmus időszakát.

Tehát nem azért kezdtem foglalkozni vele, mert valamit hiányoltam volna Cs. Gyimesi Éva monográfiájából. Az egy jó könyv, ugyanakkor természetesen magán viseli a korszak nyomait. Például Cs. Gyimesi felfogását egy erőteljes erkölcsfilozófiai álláspont jellemzi, az esztétikai ítéletek mögött gyakran erkölcsfilozófiai megfontolások állnak. Bizonyos értelemben ez egy következetes disszidens értelmiségi álláspont, amely a korszak politikájával egyfelől erkölcsi, másfelől emberi jogi elveket próbált szembeállítani. Szilágyi így számára az erkölcsi felül- vagy kívülállás példája is. A nyilvánosságra hozott ügynökakták ezt a képletet egy kicsit azért megbonyolították.

Másfelől engem pontosan a korszak politikája érdekelt: a munkásmozgalom már régen meghalt (tulajdonképpen részben az államszocializmus végezte ki, amikor államosította), ennek a kultúrája, az avantgárd ugyanakkor még valamelyest megvan, de mozgalom és a végül föl nem épült új társadalom nélkül amolyan társadalmi gyökérzet nélküli kísérletezésnek tűnik (ekként is foglalkoznak sokan vele, például a volt kollégám, Balázs Imre József). De ennek a nagy mozgalomnak a nyomai még ott voltak/vannak a korszak relikviái között, többek között Szilágyinál is. Vagyis az államszocializmus társadalma és kultúrája tartalmazza a romok között egy másik kultúra és társadalom – kicsit idealisztikusan: az „igazi szocializmus” – felismerhetetlenné vált nyomait is. Nagyon nehéz kihámozni a „reálszoc”-ból az egyetemes emancipáció eszméjét, amivel valamikor az egész történet indult, de engem éppen ezek a kérdések foglalkoztattak a könyv írása közben.

 

Bárgyú alázat vagy gyilkosság?

 

G.T.: Elég gyakori nálad a bibliai vonatkozás. Volt például olyan versed, aminek a Káin címet adtad, s azáltal, hogy Ká-nak nevezed az utolsó sort kivéve, köznevesíted. Ki lenne ez a Ká, Káin, akit bizonyos helyzetekben még csodálhatunk is – „Agyamban megnőtt a te árnyékod” – , s ki Ábel? Verseid, esszéid olvasva akár arra is gondolhatunk, hogy az a véleményed, hogy mi (az erdélyi magyar társadalom) Ábel is vagyunk meg Káin is egyszerre. Tévednék?

 

B.A.: Ha jól emlékszem, a Káin egy 2015-2016 körül keletkezett szöveg. Igen, bizonyos értelemben a Rosszal vagy az „ősbűnnel” való azonosulás a szöveg egyik mozgatója. A keletkezés ideje azért bírhat jelentőséggel, mert sok különféle tapasztalat sűrűsödik össze benne: például az ún. „menekültválságé”, amely során a magyarországi kormányzat nyíltan is fasisztoid irányba tolódott el. Ekkoriban jártam Dél-Spanyolországban, majd életemben először hagytam el Európát, miközben Európában a vonatról szállították le mellőlem az Afrikából érkező menekülteket a rendőrök, illetve emlékszem, hogy ekkoriban olvastam a korai orosz avantgárd szerzőket, például Hlebnyikov „betűmitológiáit”, és igen, valamiképpen a szorosan vett lokalitás is benne van, a székelyföldi község kitalált ékírásos törvénytáblái, ami megint a törvény és a bűn „őseseményére” utal vissza. A versben olykor felbomlik a “normális” időtapasztalat. Ugyanakkor az „erdélyi magyar társadalom” mint a kollektív szubjektivitás egyik lehetséges – vagy inkább lehetetlen – formája akkor még nem igazán foglalkoztatott. De az igen, hogy mindenki jön valahonnan, valamifajta történelemből, ki egy székelyföldi falu esetlegességéből, ki egy lerombolt szíriai városból, ki az andalúziai napfényből, ki a marokkói szúkok gyarmati történelméből. És ott vannak bennünk a történelem bűnei, és valami más is: hogy nem tudjuk, hogyan lehet jó életet élni, nem tudjuk, mi a fenét kezdhetnénk egymással. Jó lenne, ha találnánk valamilyen utat a bárgyú alázat (Ábel) és az első autonóm cselekvésként is felfogható gyilkosság (Káin) között.

 

G.T.: Egy civil szervezet antidiszkriminációs programját vezeted, s azáltal a székelyföldi magyar cigányok kultúráját népszerűsítitek. Kíváncsi lennék a részletekre.

 

B.A.: A Gyulafehérvári Caritas “Fiatalok a változásért” elnevezésű projektjéről van szó. Nem vezetem, csak az egyik mentor vagyok. Ez egy nagyjából másfél éves lefutású program. Nagyjából középiskolás korosztályú roma és gádzsó fiatalokkal dolgozom, olykor párhuzamosan, olykor együttesen. Különböző témákban tartok nekik foglalkozásokat, szervezünk filmklubot, tanulunk zenélni, verseket írunk, néha elmegyünk egyet bowlingozni, beszélgetünk, olvasunk, kirándulunk stb. A program keretén belül most a fejembe vettem, hogy előkészítünk egy verses-zenés előadást, amelyet egyrészt a Bari Károly által gyűjtött és kiadott roma népköltészetből, másrészt kortárs költők, köztük Rafi Lajos verseiből, harmadrészt gitárral előadott dalokból állítottam, illetve állítottunk közösen össze. Ebben egy hivatásos színész is segít nekünk. A roma kultúra népszerűsítése azt jelenti, hogy például Rafi költészete a romákhoz sem nagyon jutott el, úgyhogy azzal is most ismerkedünk, ahogy a gitározást is az alapoktól kezdtük el tanulni. A roma fiatalok esetén többnyire ún. “hátrányos helyzetű” gyerekekről van szó, ami azt jelenti, hogy vagy állami gyerekotthonban élnek család nélkül, vagy valamelyik gyergyói “romatelepen” igen szerény anyagi viszonyok között. Pontosan tudják, hogy mit jelent a diszkrimináció és a rasszizmus, tudják, hogy milyen egy szegregált iskola, ismerik az erőszak és a nélkülözés számos formáját stb., sokmindent átéltek már. Csodálatos emberekről van szó, akiknek a sorsa nagyon bizonytalan. Nagyon izgalmas figyelni azt is, hogy milyen szövegeket választottak, miután különböző kortárs versesköteteket odaadtam nekik, hogy keressenek olyat, amellyel szívesen dolgoznának, amelyet beépítenének az előadásba. Szóval hogy mi az a kortárs költészetből, ami viszhangot ver ezeknek a melegszívű és nehéz sorsú fiataloknak a szívében. Próbálok hinni abban, hogy a kultúra, még ha jóllakni nem is lehet vele, meg fogja erősíteni őket, öntudatot ad nekik.  

  

G.T.: Rafi Lajos szövegeire szerzett dalokat énekelsz. Honnan és miért Rafi – mert gyergyói, mert cigány, mert hozzád szóltak a versei?

 

B.A.: Ezek a megzenésítések is többnyire a fenti programhoz kapcsolódnak, annak a “melléktermékei”, ha tetszik. Nem vagyok profi zenész, ugyanakkor mindig is játszottam gitáron, ígyhát arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnánk Rafi, az egyetlen valamelyest ismert erdélyi magyar-cigány költő verseit elénekelni, hátha ez is segít abban, hogy a magunkénak érezzük. A kazánházban, ahol gitározni és olvasni szoktam, olykor ábrándozom róla, hogy zenekarral, komolyabb hangszerelésben is megszólalhat majd az a négy-öt dal, amit eddig összefabrikáltam. Úgy látom, a fiataloknak is tetszenek, úgyhogy talán majd eljutunk oda, hogy előadjuk közösen a Rafi-dalokat.

Ami Rafi Lajos költészetét illeti, az egy bonyolultabb kérdés. Nem is szeretnék ebbe egy interjú keretei között belemászni, mert az csak leegyszerűsítésekhez vezet. Egyetlen dolgot emelnék ki, mert ez kicsit dühít, és nem érinti szorosan a nyelvi-poétikai vonatkozásokat. Rafi eddigi recepciójában folytonosan ismételgetett közhellyé vált, hogy az ő sorsa és költészete annak lenne a példázata, hogy úgymond “se magyar, se cigány” nem tudott lenni, hogy egy kettős kizárás áldozatává vált. Ez a toposz és megfogalmazás azonban nem magától Rafitól származik. A vele készült interjúkból, versekből és egyéb anyagokból bizonyos értelemben ennek a tipikusan gádzsó toposznak pontosan az ellenkezője olvasható ki. Vagyis az, hogy Rafi egyszerre akart magyar is lenni, és cigány is. Nagyon fontos és szerintem kártékony tünet, hogy a magyar irodalomkritikai recepció kizáró ellentétet hozott létre a “magyar” és a “cigány” identitifikációs lehetőségek között, és hogy ez a kettős kizárás vált a Rafi-költészet egyik központi értelmezési alakzatává. A “vagy-vagy” helyett az “is-is” ugyanakkor nem csak Rafit érinti, ugyanis ez az erdélyi magyar-cigányok és magyarok identitásának is az egyik kulcskérdése: hogy képesek leszünk-e úgy átalakítani identitáskonstrukcióinkat, hogy a vegyes, kettős vagy többes, “hibrid” identitású embereket is a kulturális és politikai közösségünk teljes értékű tagjának tekintsük. 

 

2024. február

1. Patócs Molnár János:
   2024. február 3. 21:49

   „Próbálok hinni abban, hogy a kultúra, még ha jóllakni nem is lehet vele, meg fogja erősíteni őket, öntudatot ad nekik.” Döbbenetes tisztánlátással mutatja ki általában korunk kultúrájának – azon belül a romániai magyar kultúrának is – a mélységes válságát, miközben a fenti idézet szerint hisz abban, hogy a kultúra, (feltételezem erre a válságban lévő kultúrára gondol, hiszen a mentorált fiatalok ebben élnek) meg fogja erősíteni őket, valószínű azt érti ezalatt, hogy jobb emberekké, autonóm, magabiztos személyiségekké válnak. Mi ez, önellentmondás, netán dialektika? A válság-kultúra is lehet pozitív hatással arra, aki nincs tudatában a válságnak?

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ