Kerékpárral tekertem a posta felé, könyveket akartam küldeni egy barátomnak, akit évtizedek óta nem láttam. Gondolatokba merülve, a múlton merengve, ugyanakkor tudat alatt az előző és szembejövő forgalomra figyelve, megüti a fülem egy csilingelő hang: Nyitnikék, nyitnikék, nyitnikék. Otthon a kertben is sokszor hallom, de ott nem figyelek fel rá, megszokott, hozzátartozik a kert hangszereléséhez, a feketerigó, örvösgalamb, zöldike, veréb, balkáni gerle által adott állandó koncerthez. Nyitni kék. Nyitni kellene, ezt akarja fütyülni a széncinege. De bihari ember hallásán keresztül terjedthetett el a magyar nyelvben. A bihari fül számára a kellene „kék”, a kék szín pedig „kík”. Nyitni kellene a szőlőt, elég meleg már az idő, hogy el ne faggyon, ami fagyérzékeny. Nyitni a rózsát, amelynek télire földbe dugták a fejét a fagy elől. Nyitni a kabátot, nyitni a szemet a fény felé, nyitni a gondolatokat. Még csak február, nem túl kockázatos ez a nyitás?

Nem tudom, hogy kell írni, megnézem az interneten. Szabó Lőrinc verse jön fel, írja egybe és külön is ugyanabban a versben. „Szívnek és tavasznak nyitni kék”, ezt a dallamot variálja a versbe szedett szonáta. Új évszak, új érzelem. De ahhoz nyitni kell/kék.

Nyitottan élni egy nyílt társadalomban, ez korunk minden hangszóróból fuvolázó, trillázó, doromboló, bömbölő, doboló, kürtölő, zakatoló, süvítő jelszava. Ez a liberális elképzelés a világról. Ami válságban van, olvasom. És már korántsem hegemón. Ez a nyitottság a relativitás elméletének győzelme. Nincs abszolút igazság, minden viszonyítás kérdése, minden relatív. A társadalmi diskurzusra vetítve azt jelenti, mindenkinek nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül meg kell hallgatni a véleményét, s ahhoz, hogy meghallgatásra találjon, mindenkinek szabad elmondani a véleményét. A maga módján mindenkinek igaza lehet, az emberiség legkiválóbbjai által alkotott műveket imádóknak éppúgy, mint a remekműveket paradicsomlével leöntő nyitott aktivistának is. Igaza van a parasztgazdának, aki azzal a jelszóval tüntet, hogy FARMEREK NÉLKÜL ÉHEN HALTOK. Igaza lehet a környezetvédő aktivistának is, aki bevarrná az állatok fenekét, hogy ne szellentsenek, mert az szennyezi a levegőt. De legszívesebben minden állattenyészetet felszámolna, és ehhez híven, mivel magát is állatfajtának tekinti, nem akar szülni utódot, hogy a bolygót ne terhelje túl a sok éhes száj. De kinek marad fenn a bolygó, ha az asszonyok megtagadják a szülést? A vérbeli környezetvédő számára az ember nélküli bolygó a cél?

Volt már ilyen, lehet is ilyen, nem tudjuk, csak találgatjuk, hogy bolygónk lehűlési-felmelegedési periódusait mi váltotta ki, amikor még nem voltak gépkocsik, műanyaggyártás, s a kőolajat legfeljebb a harci szekerek kerék tengelyének kenegetésére használták. Mondják a szkeptikusok, a kevésbé nyitottak. Vissza kell térni az abszolut igazsághoz, a vallás igazságához, az Isten igazságához mondják a túlzott nyitottságot rákfeneként, korunk halálos vírusaként értelmezők.

A nyitottságot követelők mindenki véleményét garantálják, kivéve a nyitottságot megkérdőjelezők táborának megnyilatkozásait. Szerintük őket épp a nekik tulajdonított eszközökkel, elhallgattatással, kiszorítással, erőszakkal is el lehet és el kell némítani.

Az abszolút igazság hívei pedig újra kénytelenek lennének igazuk győzelmének biztosítása érdekében bevezetni az inkvizíciót, a víz- és tűz próbákat, a hit máglyáit?

Nyitni kék, nyitni nem lehet. Régi/új dilemma. Európában. Miközben a berber tevehajcsár gondterhelten s egyben gondtalanul tereli négylábú víztornyát át a sivatagon mobiltelefonját nyomogatva. Etiópiában a húszmillió éhező számára küldött élelmiszer segélyszállítmányok megdézsmálásában a háborús konfliktus résztvevői összejátszanak egymással. A húszi lázadók igazuk megingathatatlan tudatában bombázzák a többé-kevésbé békés kereskedelmi hajókat. Két „testvérnép” az ukrán és az orosz gyilkolja egymást. A síita mély hit meggyőződéssel irtja a szunnitát és vice versa. A kolumbiai drogbárók újabb és újabb cselekkel kijátszva a hatóságok éberségét juttatják el kábítószer szállítmányaikat a „fejlett Nyugat” túlcivilizált lelki betegeinek.

Kína bejelentette igényét az Északi-sarkra. A palesztinok fasizmussal vádolják a holokausztot túlélt zsidókat, miközben nem hajlandók elismerni Izráel jogát az állami létre. Dél-Amerika végeláthatatlan sorokban menetel Észak-Amerika felé az általuk átkozottnak hitt kapitalizmus jólétének elérhetőségében reménykedve. És így tovább, és így tovább.