A moziterem mindhárom hátsó kijárata egy hosszú, földszintes épület apró, nyomorúságos lakásokra osztott udvarára nyílott, és ezek a lakások olyanok voltak, mint a mi lakásunk. Csakhogy itt nem volt téglakerítés, hogy megvédje a lakókat a moziközönség fürkésző tekintetétől. Ám a lakók mintha nem is rejtőztek volna el a szemközti ajtókon kitóduló emberek tekintetétől. Mintha hozzászoktak volna az efféle nyilvános élethez. Bejárati ajtajuk ablakát sem függönyözték be. Láthattuk konyhájukat, amely szoba is volt egyszersmind. Nem volt titkuk előttünk, de mi mégis bűntudattal fordítottuk el fejünket, amikor tekintetünk összetalálkozott néha. 

Csodálkoztam, hogy tudnak így időről időre, mindenki szeme láttára enni, aludni, veszekedni. Olykor az volt az érzésem, hogy meg sem látnak minket. Rajtam is átnéznek, nem létezem a számukra, akár a naponta háromszor kábultan kifröcskölő embermassza sem, amely erjedt és gőzölgő folyamként ömlik el mellettük, és egy csöppet sem befolyásolja életüket. Aztán egyre gyakrabban választottam ezt a hátsó, rögös és pocsolyás utat. Ilyenkor éreztem, hogy láthatatlan vagyok az emberi szem számára. Ez önbizalmat ad és bátorságot.

Aztán felnőttem, és elfeledkeztem erről a tapasztalatról. Pedig nagy szükségem lett volna rá, többször is. Most, a kétezres évek elején, egyre inkább. Már régóta hiába keresem a hosszú, kanyargós Szlovácska utcát; nincs. Lebontották házait. Keresem a Zvezda mozit a földszintes, udvari lakásokra osztott, sikátorba nyúló hosszú épületével; nincs. Egyre több láthatatlan utcán járok gondolatban Újvidéken. Szívesen ellátogatnék Dejan Poznanović-hoz is, hogy újra belelapozzak az Átlátszó könyvbe, de ő sincs már. Mégis, azt hiszem, tudom, mit kell tennem: kitartóan, újra és újra végig kell járnom magamban a láthatatlan Szlovácska utcát, átvágni a kitaposott földúton, amely a Zvezda mozi hátsó kijárata felé vezet, belenézni a küszöbön üldögélő, tökmaghéjat köpködő fiú szemébe, aki még most is tizenkét éves, akárcsak én voltam akkor.