Kevesen tudják azt, hogy Európa legnagyobb Rockmúzeuma Budapesten (XIII. kerület, Kárpát utca 23.) található. Ilyen méretű, tárgyi jellegű kiállítás nincs sehol a kontinensen. 2013 elején tízegynéhány ember megalapította a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesületet, mely célul tűzte ki, hogy olyan múzeumot hoz létre, mely állandó kiállítás keretében mutatja be az elmúlt hat évtized magyar könnyűzenei örökségét, legfőképpen rockzenei hagyományait. Törekvésük sikerrel járt, 2014-ben megalakult a Rockmúzeum a Radnóti Miklós Művelődési Ház egyik épületegységében. Itt helye van a tágan értelmezett rockzene képviselőin kívül a hagyományosabb tánczene és popzene többi képviselőinek is, hiszen a korszak értelmezhetetlen annak teljes bemutatása nélkül. A Rockmúzeum kulturális küldetésének része nem csak a múlt ápolása, hanem a jövő építése is. Fiatal zenészek részére bemutatkozást biztosítanak, zenei mesterkurzusokat szerveznek, és segítik az idős zenészeket.

2024. január 14-én látogattuk meg a múzeumot és az önkéntes szolgálatot teljesítő Zselencz László (Zsöci) volt a vezetőnk, aki a történelmi magyar rockzene korszak zenészeként, az előadásával felejthetetlen élményt biztosított. Róla írt könyvet Bálint Csaba Zsöci címen, ami 2022-ben jelent meg. Bencze Mihály vele először 1980-ban találkozott Miskolcon, ahol az Edda együttes egy tornádóval felérő koncertet tartott. Zselencz László (Miskolc, 1953. július 4.) az Edda Művek és a Beatrice együttes révén vált ismertté. A középiskolát a Herman Ottó Gimnáziumba kezdte, majd átment a Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikumba. 1969-ben a Szinkron együttest alapította, ami a miskolci Bartók Béla Művelődési Ház állandó zenekara lett. Következtek az Odera, a Favorit együttes, majd 1978-ban az akkor formálódó Edda Művek tagja lett. 1984-től a P. Boxban, majd a Bill & Box Companyben játszott. 1988-ban az Ossianban is megfordult. 1989-ben már a Beatrice tagja lett, 1993-tól a Benkő László-féle B-Project és a Boxer együttesekben játszott. Rendszeres fellépője az Edda-nosztalgiabuliknak. 2009-ben az újjáalakult Dinamit együttes basszusgitárosa.

 

Béres Vivien Beatrix, Zselencz László, Bencze Mihály

Bencze Mihály: Pár szót azért te is mesélj magadról!

Zselencz László: Miskolcon születtem, tizenhatéves koromtól kezdtem el játszani rendesen a miskolci kultúrházban három évig, aztán jött a katonaság, majd utána újra elkezdtem zenélni és 1978 szeptemberében kerültem be az Eddába – a profi pályafutásomat onnantól kezdve számolom.

B.M.: Meddig játszottál az Eddában? Milyen együttesekben léptél még fel?

 

Edda

 

Zs.L.: 1978 szeptemberétől 1983. december 17-ig, akkor bomlott fel az a miskolci Edda, amelyik akkor igazából befutott vidékről elsőként Magyarországon. Ugye muszáj volt feljönni Pestre, mert itt volt a TV, a rádió, a lemezgyár, minden itt volt. Azaz Edda, amelyikben én játszottam, az ’83-ban felbomlott és ezt már hamarabb megtudták, mert ugye előre elterjedt ez a hír a zenészvilágban, úgyhogy megkeresett a P. Box,1984 márciusától már a Pandora Boxban játszottam. Úgy alakultak a dolgok, hogy a P. Boxban négy P. Mobilossal játszottam együtt, Vikidál Gyula volt az énekes, de ott volt Cserháti Pisti, Bencsik Sanyi és Pálmai Zoli. Ez a korszak ’85 végéig tartott, előbb Vikidál Gyula, majd Cserháti István hagyta ott a zenekart, később hozzánk került Deák Bill Gyula énekesként. Innentől Bill és a Box Company néven dolgoztunk együtt. 1989 tavaszától öt évig a Beatrice tagja voltam, annak második nagy korszakában, amikor megjelentek a nagylemezek. Ezután a régi P. Boxosokkal alakítottunk egy Boxer nevezetű zenekart, ahol három énekes volt, Vikidál, Varga Miki, Fekete Zsolt. Jankai Béla volt a billentyűs, Szűcs Norbert a gitáros, én basszusoztam, Pálmai Zoli pedig dobolt. Ez egy nagyon komoly szupergroup volt, bár tulajdonképpen elég ritkán koncerteztünk. Lemezt nem csináltunk, de mindenki abból a zenekarból, ahonnan jött a leghíresebb énekeit énekelte el és játszotta a zenekar, kimondottan olyan zenéket, amiket az egész ország ismert. Ez a Boxer 2011-ben feloszlott, mindenki más irányba ment, igaz néha azért még összeállunk. Én 2009-től az újjáalakult Dinamit együttesben játszom a mai napig. Szeretem a Dinamitot, most lesz a zenekar 45. évfordulós koncertje május 25-én a Barba Negrában. Fellép Vikidál Gyula, Németh Lojzi, Papp Gyula, Rudán Joe és Kálmán Gyuri is. Nagyon várom, nagy buli lesz!

 

Dinamit együttes

 

B.M.: A Budai Ifjúsági Park volt a magyar rockzene fellegvára, itt hallhattam Radics Béla és a Tűzkerék koncertjét, és másodszor itt találkoztam a befutott Eddával, aki már tízezer ember előtt játszott. Szókapcsolatként az Omega Tízezer lépés kéne csak dala jutott eszembe. Egyik koncerteteken a Budai Ifjúsági Park fala leomlott, és ezzel véget ért a park zenei küldetése. Nemsokára a Petőfi Csarnok és Rockszínház vállalta fel a magyar zenei világot. De a rendszerváltás után ezek is megszűntek. Hogyan történtek ezek, és hogyan élted át ezt a történelmi időszakot?

ZS. L.: Hú, ez nagyon-nagyon összetett kérdés, tulajdonképpen sok kérdés egyben. Ezek a kultikus helyszínek többek voltak önmaguknál. Reprezentálták a magyar rockzene erejét, elismertségét és értékét. A Budai Ifjúsági Park már az Edda életében is nagyon fontos volt, az első igazi budapesti bemutatkozó koncertünk is itt volt, igaz, azon a napon a Piramis is koncertezett a Kisstadionban, így összesen 143 néző volt ezen a hétköznapon. Viszont aki itt volt, már terjesztette a hírt, hogy itt valami nagy dolog történik. Nyár végén már tömegek előtt játszottunk a HBB-vel és a P. Mobillal. Mindez az Ifiparkhoz kötődik. A mai napig nincs olyan hely, aminek olyan atmoszférája lenne, mint a Parknak. A tömeg, a kilátás, egyáltalán az egész légkör. 1985-től a Petőfi Csarnok (Pecsa) vette át az Ifipark szerepét, és az évtizedek során az is kultikus hely lett, de már nem lehetett olyan, mint a Park volt. Ezzel együtt a Beatricével számtalan felejthetetlen koncert kötődik a Pecsához. Például volt egy rendhagyó karácsonyi szabadtéri koncertünk is itt, ezt előtte csak a Piramis csinálta meg 1978-ban az Ifiparkban, hogy több ezer ember előtt fűtetlen helyen játszott. Mind az Ifipar, mind a Pecsa bezárása olyan volt nekem, mintha egy darab elvesztett volna az életemből.

 

A Rockmúzeum

 

B.M.: A mi szerencsénk az volt, hogy felfedeztük a budapesti Rockmúzeumot, még nagyobb szerencsénkre pont vasárnap látogattuk meg, így te lettél a vezetőnk, te magyaráztad el a múzeum tartalmát, lényegét. Megkérdezném, hogyan kerültél a múzeumba?

Zs.L.: A múzeum 2014-ben nyílt meg és akkor én még nem voltam itt, mert én a zenélés mellett népművelőként dolgoztam a Ferencvárosi Művelődési Központban, de amikor elmentem nyugdíjba, akkor jöttem ide a múzeumba és felajánlottam a segítségemet, azóta vagyok itt tárlatvezetőként. Nagyon fontos, hogy ápoljuk a múlt örökségét, bemutathassuk azt azoknak, akik ennek közönségként részesei voltak és azoknak, akik akkor még nem is élhettek. Sokszor jönnek ide iskolai csoportok is, gyerekek csodálkoznak rá a múltra és az akkori életünkre. Sajnos nagyon sokszor evidenciákat is magyarázni kell a gyerekeknek, akik ma már a CD fogalmát sem ismerik.

B.M.: Mit láthat a múzeum iránt érdeklődő? Milyen kincseket tartalmaz?

Zs.L.: A bejáratnál van néhány külföldi, főleg nyugati zenekarokról, énekesről egy rövidke kiállítás – megkerestünk külföldi menedzsmenteket, hogy van nálunk egy ilyen múzeum és ha van kedvünk küldjenek vissza anyagot, akik küldtek fényképeket azok ki vannak rakva. A másik oldalon kézlenyomatok vannak, egy gitáralakú gyurmában, amiket a Hemingway alapítványtól kaptunk, ők a ’90-es években kezdték ezt el csinálni, mi pedig folytatjuk. Sajnos sok kézlenyomat gazdája már nem él, de legalább így is nyomuk marad. Az előtérben magyar zenekarok régi plakátjainak kicsinyített másai vannak kirakva, illetve a 60-as évek végétől néhány külföldi zenekarnak a plakátjai, direkt azért van ennyi kirakva, hogy minél többet lehessen látni – a mi korunkbeliek emlékeznek rá és szívesen végig nézik. Aztán van itt egy nagy Budapest térkép, ami tele van ilyen kis világító, zöld lámpákkal, amihez van egy számítógép, amin meg lehet nézni, hogy melyik zenekar milyen klubokban játszott. Fontos tudni, hogy a ’60-as években Budapesten pont olyan forró klubélet zajlott, mint Londonban. Minden pincében zenélt egy zenekar. Gyűjtjük azokat a díjakat, amelyek a magyar zenészek kaptak az elmúlt évtizedekben. Ilyenek példaként a Táncdalfesztiválok díjai, Ki Mit Tud? díjak, Prima Primissima díjak, Aranymikrofon díjak, hosszan sorolhatnánk. Ahogy bemegyünk a folyósóra a magyar szövegírók saját kézzel írt dalszövegei vannak kirakva, sok olyan verzióval, ami aztán lemezre már más formában került. Megtekinthető a hungariás Kékes Zoli gitárgyűjteménye, illetve a magyar rock- és popzenészek aláírásai. Nagyon jó elidőzni az aláírásfal előtt, ahol nagy békében megfér egymás mellett mindenki, aki alakított a magyar könnyűzenén az elmúlt évtizedekben. Megemlékezünk a magyar dobosokról és roadokról is, valamint a határon túli magyar zenekarokról is van pár vitrinünk, mert az anyaországban ezeket a zenekarokat fájóan kevesen ismerik, pedig ez is a kultúránk része. A kamaratermünkben Vértes Gyuri fotóművész magyar zenekarokról készül fotóit láthatjuk, illetve a Petőfi Csarnok bontásakor megmentett ajtó és a színpadból egy darab. Ezt a termet Nemes Laciról neveztük el, aki a magyar roadok legnagyobbja volt, az Omega, az LGT, a Hungaria, a Skorpió csúcséveinek ő volt a meghatározó roadja. Van egy pici galériánk, ahol a legfontosabb magyar gyártmányú magnók és rádiók láthatóak, illetve eredeti plakátgyűjteményünk is itt kapott helyet. A nagyteremben jobb oldalon huszonnégy dobozban lezárt rockzenészek fellépő ruhái vannak, illetve megemlékezünk a táncdalénekesekről. Itt jegyezném meg, hogy nagyon nehéz korabeli fellépőruhákat gyűjteni, mert ezek használati eszközök voltak, ha elhasználódtak, sokan kidobták őket. Aztán ötvenhat vitrinben láthatóak a koronagyémántjaink, a magyar rockzenészekhez kötődő hangszerek, gitárok. Ezek az ikonikus darabok elképesztően fontosak számunkra. Nagyon nehéz ezeket is összegyűjteni, mert annak idején ezek is csak használati tárgyak voltak, nem ereklyék, a zenészek adták-vették őket, komoly nyomozás kideríteni, hogy évtizedek múltán ki lehet a tulajdonosuk. A nagyteremben a korszak hangtechnikai eszközei is láthatóak: Marshall erősítők – az egyik láda és fej például az, amit az LGT használt a Tabánban. Bemutatjuk a két leghíresebb magyar dobkészítő mester, Dubán és Medveczky egy-egy dobját is, de nálunk van a Szabad Európa rádió keverőpultja és a két magnója, amivel maga Cseke László dolgozott. A korszak azonban nem feltétlenül a nyugati márkákról szólt, azzal játszottunk, amire pénzünk volt, így a KGST hangszergyártását is bemutatjuk: Jolana, Musima, Orfeus, és a magyar Szegedi Ládagyár elektronikus és akusztikus termékei is megtekinthetőek nálunk, de még szovjet gitárunk is van. A billentyűs hangszereket is bemutatjuk a Hammondtól a Farfisáig. Az erdélyi együttesek közül a Metropol, a Dudoló (Szilágyi Enikő), Cargo, Tavirózsa Fesztivál, Zenés Karaván, Garabonciás lemezei is megtalálhatók.

 

BillBoxCompany

 

Béres Vivien Beatrix: Megjelent rólad egy könyv is, mesélj róla.

Zs.L.: Bálint Csaba, a múzeum igazgatója írta meg, aki egyébként nagyon sok zenészről írt már könyvet. Én nem igazán akartam, de három évig nem hagyott békén és végül nekiálltunk. Tulajdonképpen a zenei életemről szól az egész, hogy kikkel játszottam, milyen lemezeken. Tulajdonképpen amikor megjelent, értettem meg, hogy azért ezt tőlem függetlenül is fontos volt megcsinálni, mert ugyan rólam szól, de a könyvön keresztül elmondhattunk sok fontos dolgot, ami az egész szakmánk története is. És nem akarok álszerény sem lenni, nagyon jól esnek a visszajelzések a rajongóktól, hogy milyen jól sikerült ez a könyv. Próbáltam a lehetőségekhez mérten a legőszintébben megcsinálni, anélkül, hogy bárkit is bántottam volna.

B.V.B.: Milyen érzés amikor a saját gitároddal, saját ruháiddal, egykori zenésztársaiddal, munkatársaiddal találkozol a múzeumban?

Zs.L.: Különös érzés, ráadásul én nagyon szeretem ezt csinálni, amikor bejövök ide akkor otthon érzem magam. Ismerem a gitárokat, ismerek mindenkit, aki a falon van, a felével játszottam, a másik felét személyesen ismerem, tehát, aki itt van, az mind hozzám tartozik, vagy én hozzájuk tartozom, úgyhogy így érzem. Szeretem végig vezetni a látogatóak, mert egy csomó olyan információt eltudok mondani, ami személyes élményem, illetve olyan információ, ami soha nem jelent meg sehol. Szeretem látni az olyan látogatók arcát, akik még nem jártak itt, sokan kezdetben azt hiszik, ez valami komolytalan dolog, de amikor bejönnek, nagyon sokan teszik szóvá, hogy ezt nem gondolták volna! Órákat lehet itt eltölteni, ajánlom, ha valaki meg akarja nézni, akkor ne zárás előtt egy órával érkezzen.

B.M.: Mit jelentett számodra részt venni ebben az ötven évben, amikor a magyar zene Európa és nemcsak, világszintre küzdötte fel magát?

Zs.L.: Én elsősorban az Eddáról tudom mondani, hiszen azzal futottunk be igazán, de nagyon büszke vagyok a magyar zenészekre, mert kimondottan jó zenészek vannak nálunk. Egyetlen egy bajunk van, az a nyelvtudás, nem tudtunk angolul, ezért nem lett nekünk soha világsztárunk. Ha mi angolul énekelünk, akkor ugyanolyan híresek tudtunk volna lenni, mint akármelyik angol, amerikai rockzenekar. Nagyon boldog vagyok, hogy az Eddával ezt eltudtuk érni, mert innentől kezdve, én mindig jó zenekarokban játszottam és szerencsém volt, mert jó zenészekkel találkoztam. A mai napig mindegyikkel tartom a kapcsolatot.

 

P.Box

 

B.M.: A magyar zenei világot a szocialista években is sikerült NDK-ba, Csehszlovákiába, Oroszországba, Lengyelországba, Bulgáriába is exportálni, sőt utólag ezek az országok is beismerik, hogy a magyarok hatására született meg a nekik is a modern zenei világuk. Te is ebben részese voltál. Melyik országokba vittétek ki, hol volt érdekes élményetek?

Zs.L.: Akkor Csehszlovákia volt hozzánk a legközelebb, mert ugye Romániába abban az időben nem nagyon lehetett menni. Ott nagyon sokszor voltunk, nagyrészt kilencven százalékban magyarlakta területeken. Olyan volt, mintha hazamentünk volna. Voltunk Lengyelországban, de ott nem ismerték a zenekart, viszont a magyar zenét nagyon szerették. Nem érdekelte, hogy kik jönnek, az volt a lényeg, hogy magyar legyen. Ott az Eddával voltunk kint, hát ott szétszedték a házat, nagy siker volt. NDK-ban is voltunk, ott egy egynapos fellépés erejéig – mindig meghívtak egy külföldit is a vasárnapi programjaikra. Ez azután volt, amikor az István a király lejárt itthon Magyarországon és a világbajnok korcsolyázójuk, Katerina Witt volt a műsorvezetőjük. Ott próbálgattak az előttünk levő NDK-s zenekarok, mindenféle csiricsáré öltözékkel, mi meg bementünk bőrben, farmerben, amerikai gitárokkal és meghallottuk a zenéjüket. Ilyen hatod rendű vendéglátós zenekarok voltak hozzánk képest, szóval nagy sikerünk volt ott is. Bulgáriában is voltunk, Prágában, ahol Zalatnay Saroltát kísértük. Romániába 1991-ben kerültem ki a Beatricével. Azelőtt még 1981-ben a Szovjetunióba is eljutottunk, január-februárban, mínusz harminc fokban, tizennyolc városban játszottunk. Három-négy nap egy városban, ott mindennap két bulit le kell játszani kultúrházakban. Egy orosz rockrajongó végig kísért az összes koncertükön azért, hogy tőlem megvásárolhassa a gitáromat, hisz náluk ilyen felszerelést nem lehetett kapni. Az Edda nem hódította meg a KGST-t, de sok más magyar zenekar igen. A Generál 400.000 lemezt adott el csak Lengyelországban, a Skorpió volt, hogy hónapig csak ott koncertezett. Az Omega nem csak Nyugat-Európát hódította meg, hanem a KGST-t is. A Szovjetunió is ki volt éhezve a magyar zenekarokra, de oda kínszenvedés volt elmenni, akármennyi pénzt is fizettek. Mi is jártunk ott két hónapot, nem is akartunk többet visszamenni, pedig sokezres stadionokban léptünk fel.

 

Beatrice

 

B.V.B.: Hogyan látod a magyar zene jelenét és jövőjét?

Zs.L.: Nem tudom. Az a helyzet, hogy nem tetszik az Amerikából bejövő zene, amit Feró ezelőtt harminc-negyven évvel megénekelt. Borzasztó! Vannak rockzenekarok is, de nem hallani róluk. Az utánpótlást féltem, nagyon kevés zenekar van. A rádiók nem játszanak új zenekarokat, egyedül a Rock Rádió van, de az csak Budapesten fogható. Magyar rockzenét vidéken nem is nagyon hallani. Tehát csak a Rock Rádió, Sláger és a Retro játszik magyar rockzenét. Viszont arra büszke vagyok, hogy negyven év után, azokat a zenéket, amiket mi ’83-ban kiadtunk, azt a mai napig játssza az összes rádió.

B.V.B.: Mi a legkülönlegesebb darab itt a múzeumban?

Zs.L.: Elvis Presley az 1956-os magyar forradalom mellett kiállt, sőt gyűjtést is rendezett a részére. Ezért Tarlós Pista bácsi elnevezett róla egy teret a Margit híd- Budai hídfőjénél. Ezt megtudta a menedzsmentje, illetve a volt felesége és a lánya, ezért emlékbe elküldtek neki a hagyatékból fennmaradt Elvis órát. Tarlós erre azt mondta, hogy bár szereti Elvist, de nem ő a legnagyobb rajongója, hanem a Komár Laci, akinek végül odaadta. Ezt Komár Laci halála után a családja behozta a múzeumba, így itt van nálunk Elvis karórája, úgyhogy ez az egyik különleges ereklyénk. De minden hangszer, ami nálunk van mind valamelyik híres, magyar zenészé volt. Felsorolhatatlan sok ereklye van nálunk. Mit mondjak? Som Lajos Rickenbackere, Szörényi Levente Ovationje, Bencsik Samu négy ikonikus gitárja, Lugosi Laci SG-je, Felkai Flying V-je, egyszerűen ezek közül nem lehet kiemelni egy darabot. Aki idejön, az a magyar rocktörténet közepében sétálhat. Sok olyan hangszer van, amit nem a zenésztől, hanem a mostani tulajdonosától tudtuk kölcsönbe kérni, vagy megvenni. A Depp Purple együttes gitárosa, Glenn Hughes meglátogatta a múzeumot, itt hagyta az aláírását, és meg akarta több millió forintért vásárolnia egy egyik Fender Stratocaster gitárt, amin még Radics Béla is játszott. Nem értette, hogy ide csak befelé és nem kifelé mennek a hangszerek.

B.M.: Erdély, a Tündérkert hatással volt rád. Mit üzensz az erdélyi magyaroknak, és főként a zenészeknek?

ZS.L.: Minden zenésznek csak azt tudom mondani: gyakoroljanak! És a másik fontos tanácsom, ha elfogadják tőlem: ne abban gondolkodjanak, hogy majd milyen híresek lesznek, hanem szeressék a zenét és ha ezen felül bármi más sikerül, akkor azt becsüljék meg és örüljenek neki, de ne a sikerért éljenek, hanem a zenéért.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ