Torkunkba téptek ömlő árkok
tüzet most már hogyan kiáltok?
Rámtaláltak a keresések
kilesték azt is merre nézek
Elűznek maguktól a tárgyak
mikor már majdnem megtalállak
Beoltottak villanó fények
és már tőled is félek félek
Kicsapják szemed a házak
ablaktalan csillagok fáznak
Érted jönnek tövisek rózsák
meghalnak akik megcsókolják
Kerekek között gyertyák sírnak
tovább forognak égő szíjak
Térden állva halnak a fák
nem marad csak vérző virág
Kibújnak arcodból a csontok
erdővé rántják halott lombok
Hordoz e csengő ragyogás
kitépi szemét mindenki más
Madaraid szétrobbannak
porba ködbe vitesd magad
Körbe körbe a bűvös körbe
szétporlani a bűvös körbe
Körbe körbe a bűvös körbe
bennemaradni mindörökre
Körbe körbe a bűvös körbe
beleölelve beleölve

„Mindjárt a bombák ledobása után tankok nyomul-
tak be, rengeteg tankot küldtek egyetlen ember ellen…
aki füstbe és tűzbe burkolt szobájában egymaga
várt rájuk. Gépfegyverrel ölték meg. Jól tudták, hogy
őrhelyét magától sohasem hagyja el.” (Pablo Neruda)