egy versem szertefoszlott mint az álom
mint papundekli bőrönd ott túl a gáton
a vízbe hullva nem lett belőle vízihulla
volt nincs elillant nyoma vész csupa nulla
pedig mily büszke voltam a percre
mikor ujjam a végszót a gépbe verte
s míg lazán hátradőltem az éji lámpa égett
a képernyő hirtelen elalélt hófehér lett
csak néztem bambán nem hittem a szememnek
mit összehordtam nemrég soronként szerte pergett
egyetlen szó se jött át az űrön támadt résen
csak egyet hajtogattam hogy nekem végem végem
pedig hát itt az új vers mely a régit kiváltja
bár ő csak kisebb testvér s azt kérdi hol a bátyja
hogy tűnhetett el nyomtalanul mint kutya az éjben
megzavarodva dúdolok röhögve talpig feketében