A magyar – lengyel barátságról – Beszélgetés Csisztay Gizellával. Kérdez: Bencze Mihály
Csisztay Gizella egyetemi tanár, neves polonista, Mandics György József Attila-díjas költő felesége, számtalan írással, műfordítással, konferenciákkal, előadásokkal gazdagította a magyar-lengyel kulturális kapcsolatot. Budapesti otthonában 2023. augusztus 6-án beszélgettünk el ezirányú tevékenységérõl.
Bencze Mihály: Kedves Gizella! Utazzunk vissza egy kicsit az időben, mesélj egy kicsit magadról, szülőkről, nagyszülőkről, gyerekkorodról!
Csisztay Gizella: 1947. november 24-én születtem, az anyám, Kővári Gizella echte sváb földbirtokos családból származik, de rendkívül hazaszerető magyar asszony volt, édesapám Csisztay János postatisztként dolgozott, de művelt, a Pesti Hírlapba írogató írástudós volt. Apai ágon pedig – minden rendes magyar családban vannak határon túliak – a nagyanyám felvidéki cipszer volt, aki Nógrádba menekült és gyerekkorom legszebb nyarait a nógrádi hegyek között töltöttem, nagyapám pedig Szabadkáról származott. Mandics Gyuri feleségeként kerültem az újságírói bűvkörökbe.
Bencze Mihály Csisztay Gizellával
Magyar-lengyel-orosz szakos tanár vagyok, az egyetemen lengyeleknek és oroszoknak tanítottam a magyar nyelvet, ezenkívül műfordító vagyok. Nagyon kanyargós volt az életutam, mert „rossz” családba születtem, úgynevezett x-es származásúba, 1970-ig itt senkit nem vettek föl egyetemre – legalábbis humán tudományokra – , aki ilyen családba született. A nagybátyámat kivégezték a Szovjetunió egyik táborában, az apám meghalt a Don-kanyarban szerzett sebesüléseiben, a nagypapám pedig szívrohamot kapott amikor földbirtokosként Szigetváron megtudta, hogy átlépték a szovjetek a határt 1944-ben. Viszont, egy kerületi félárvaként egy nagyon jópofa gimnáziumba jártam, Zuglóban, ez a háború előtt a zsidógimnázium volt, utána nem az volt, de az összes fontos személyek gyereke odajárt. Úgyhogy én államtitkárok, rabbik, nyugatmagyarországi főávós lánya mellett ültem. Ott tanultam meg, hogyha föld alá nyomnak, akkor megpróbálom nem hagyni magam. Ez az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolája lett. 1966-ban érettségiztem orosz tagozaton, rögtön letettem az orosz nyelvvizsgát, négyszer felvételiztem orosz-lengyel-magyar szakra, egyszer sem vettek föl. Addig egy óriási protektor segítségével – aki a nagyapám kocsisa volt, 1945 után a posta vezérigazgatója lett – fölvettek a Posta Központi szakkönyvtárba, ahol négy évig segédkönyvtárosként dolgoztam. Mivel lengyelül tudogattam, Kerényi Grácia legnagyobb 20. századi műfordító segítségével feketén kijutottam Lengyelországba tanulni. Ez annyit jelentett, hogy ezek az úgynevezett x-es származásúak, főleg bölcsész vagy művész vonalon rengetegen tanultak feketén Varsóban és Krakkóban. Krakkóban a művészeti főiskolán fiúk, festők, szobrászok, zenészek, Varsóban pedig inkább bölcsészek voltak. Az egész életemet meghatározta, hogy a lengyeleknek köszönhetek mindent, a lengyelség szeretetét, lengyel regényeket fordítottam. Ebből a szocializmusban nem lehetett megélni, így vagy az egyetemen, vagy a középiskolákban tanítottam a tárgyaimat.
B.M.: Lengyelországban élve nagyon mélyen megismerhetted a lengyel kultúrát, a lengyel emberek lelkivilágát. A magyar-lengyel kapcsolat évszázadokra visszanyúlik. Erről mesélj egy kicsit, te, hogy látod?
Cs.G.: Igen, évszázadokra visszanyúlik, perpillanat eléggé fagyosak, de már nem annyira, mint egy évvel ezelőtt. S mindig azt szoktam mondani a lengyel barátainknak, hogy a második világháború alatt mi ellenkező oldalon álltunk, de mégis a kormány százezer lengyel menekültet, katonákat fogadott be és bújtatta őket. Könyvek születtek erről, hogy milyen katonai táborok voltak pl. Nógrád megyében és még sok helyen. Tehát egymást segítettük, mert a magyarok és a lengyelek génjeit valami mágikus kapocs köti össze. Jelenleg rossz a helyzet, de javulóban van, mert épp olvastam egy lengyel újságot, amiben azt írták, hogy Lengyelország számára óriási fenyegetést jelent Ukrajna, a lengyel stadionokban pedig kifeszítik a molinót, hogy Wolynban az ukránok megölték a gyerekeinket, asszonyainkat. Megdöbbentem mikor a háború után két hónnappal voltunk Gyurival Varsóban, a varsói autóbuszokban „tanulj ukránul” szöveg ment, a metrókban pedig a harcok élő közvetítései. Én azzal próbálom magyarázni, hogy a lengyeleknek csak megjön a józan esze, mert a nyugat mindig cserbe hagyta őket. Churchill megölette Sikorskit, a lengyel kormány elnökét, mert követelte, hogy tárják világ elé, hogy nem a németek, hanem a szovjetek végeztek ki 25 ezer lengyel katonát Katynban. Az amerikaiak beetették őket, hogy a lengyelek lesznek Európa urai, hogy őket fogják privilegizálni.
B.M.: Most felvázoltad a jelenlegi lengyel helyzetet. Egy kicsit menjünk vissza a történelmi múltba, ahol közös királyaink voltak. A történelem
folyamán, hogy alakult ki Európába ez a két nép barátsága? Hogy mélyült el ennyire?
Cs.G.: Erre mondják azt, hogy nem tudni, hogy miért. Mágikus kapcsolat. Valószínű azért, mert annyira hasonlítunk egymásra. Szabadságszerető, bátor nép mindkettő, a magyar is, a lengyel is. A vérünkben van, hogy egymást segítettük. Báthory István tíz évig volt Lengyelország királya, s nem tanult meg lengyelül, de ennek ellenére a lengyelek nagyon szerették őt. Balassi is odamenekült, Rákóczi is Lengyelországból jött elindítani a felkelést. Ugyanoda menekültünk, a magyar és a lengyel emigráció is Törökországba menekült. Abban különböztünk, hogy ők az oroszokat genetikailag sajnos gyűlölték, megvolt rá az okuk. Az összes forradalmuk az oroszok ellen volt, ahogy a miénk a Habsburgok ellen.
B.M.: A legszebb kapcsolatunk Bem apó volt.
Cs.G.: Ő is Törökországba menekült. Sokan a szemére vetik, hogy fölvette a mohamedán vallást. A lengyelek mindig mondják: azért vette föl, mert a törökök nem adják ki azt, aki átveszi a vallásukat a gyauroknak – az ellenségnek. Az orosz kormány állandóan piszkálta a törököket, hogy adják ki Bemet.
B.M.: Milyen fontosabb könyveket, írásokat sikerült lefordítanod?
Cs.G.: Többnyire kortársakat. Olyanokat, akiket már a fiatalok nem fordítanak le, pl. Wlodzimierz Odojewski, akinek az első regényét 1966-ban Kerényi Grácia fordította le, utána én a 2000-es években még három regényét. Visszatérve az ukránokra, szegény Odojewski forog a sírjában, mert szinte az összes regénye arról szól, hogy a második világháború alatt mennyit szenvedtek a lengyelek az ukránoktól. Magyar nyelvre kortársakat fordítottam Odojewskit, Kornhausert, Nawrockit, Czapisnkát stb. Lengyelre pedig Gyuri verseit, a Kerényi Gráciáról írt monográfiámat fordítottam le, ez a lengyel-magyar ellenzék kapcsolatairól szól 1956-tól 1989-ig. Számos konferencián vettem részt, voltam Wroclawban egy évig vendégtanár, magyart tanítottam. Úgy szoktam mondani, hogyha nem utazhatnék Lengyelországba, akkor úgy érezném, hogy levágták a kezemet-lábamat, de Erdéllyel is ugyanígy vagyok. Soha nem törekedtünk máshova, csak Erdélybe meg Lengyelországba. Apukám arra nevelt, hogy számunkra a legfontosabb Erdély, arra figyelj!
B.M.: Köszönöm szépen a beszélgetést!
Pusztai Péter rajza
2024. március 10. 07:20
Csak a pontosság kedvéért, ami az újságírásban alap: Csisztay Gizi egy jólelkű, tisztességes, művészetszerető és pártoló magyar asszony (Mandics előtt néhai Gittai István nagyváradi költő felesége), de nem egyetemi tanár. Egyetemi nyelvtanár, vagy magyar nyelvi lektor a pontos besorolás. A különbség nem csekély. Utóbbi feladat elvégzéséhez nem szükséges doktori fokozat. Az egyetemi tanárság feltétele a PhD és a habilitáció, nem beszélve a számtalan szakmai publikációról. Sajnos ilyen akaratlan,vagy szándékos ferdítések gyakoriak, egy cikk alanya és tárgya iránti alázat, mintha kiveszett volna az újságírói viszonyulásból.