Kérdezett: Székely Ferenc

 

‒ Ön Temesváron született, de anyja révén a Fehér megyei Blandiana faluból származik,

Lucian Blaga szülőföldjéről. Miért választotta írói névnek a Blandianát?

‒ Blandiana édesanyám szülőfaluja volt. Nevét egy Maros menti dombon lévő római várról

kapta. Tizenegyedikes koromban vettem fel ezt a nevet, amikor apámat bezárták, és semmi

esélyt nem láttam, hogy saját nevemen publikáljak…

‒ A gyermekkor, az ifjúság minden ember életében fontos szakaszt jelent. Hogyan

emlékszik vissza ezekre az évekre?

‒ Gyermekkoromban nem jártam Blandianán; édesanyám korán elvesztette szüleit, többé ő sem tért vissza szülőfalujába. Számomra Temesvár jelentette a gyermekkort, ott születtem, ott laktak apai nagyszüleim, oda jártam vakációzni. Egyszerű falusi emberek voltak, akik közel laktak a vasútállomáshoz, tehenet, lovat, sertést, szárnyast tartottak, s dolgozni kijártak a város széli földjeikre. Ahogy jött a nyári vakáció, anyám mindig a nagyszülőkhöz küldött engem és húgomat, mert ott volt tojás, tej, zöldség, gyümölcs, Nagyváradon viszont, ahol éltünk, csak pénzért lehetett vásárolni, ami nem volt könnyű, mivel apám, ortodox lelkészként és a rendszer ellenségeként börtönben sínylődött. Noha Temesváron születtem, számomra Nagyvárad az a hely, ahol megtanultam olvasni és elkezdtem írni.

 

Nagyvárad után Kolozsvár következett: egyetemi évek, debütálás…

Kolozsvár valójában közlés szempontjából volt fontos számomra. Amikor az első két versem megjelent, a nagyváradi hatóságok értesítették az ország kiadványait, hogy az Ana Blandiana név mögött az egyik börtönbe zárt osztályellenség lánya húzódik meg. Ebből kifolyólag a következő négy évben már sehol nem közölhettem, s az egyetemre sem vettek fel. Ekkor döntöttem el, hogy férjhez megyek Romulus Rusanhoz (1935-2016)( román író, filmkritikus ‒ szerk. megj.) Ez sokat segített azokban az években, és a későbbiekben is, hogy kivédjem a támadásokat. Aztán négy év után újból debütáltam, bejutottam az egyetemre, de az én egyetemi éveim nem voltak „szokványosak”; férjnél voltam, s már kezdtek felfigyelni írói tevékenységemre…

‒ 1969–1989 között összesen 26 kötete jelent meg. Voltak nagyon termékeny évek, amikor kettő-három is napvilágot látott, s voltak kevésbé termékenyek, amikor egyetlen kötetet sem adott ki. Ezt mivel magyarázza?

‒ Mindig az volt az érzésem, hogy keveset írok, nem vagyok eléggé „fegyelmezett”, nincs meghatározott munkabeosztásom. Most, hogy visszatekintek, s megszámolom könyveimet, megijedek… ʼ89 előtt, egyik-másik évben, sok gondot okozott számomra a cenzúra; egy-egy könyv megjelenése valódi kálváriát jelentett. Ezzel szemben 1968–1975 között ezek a mechanizmusok nyitottabbak voltak, ennek következtében szerencsésnek érezhettem magam.

Sajnos ʼ89 után már kevesebbet írtam, csupán három új verseskönyvem és egy ʼ89 előtt elkezdett regény, no meg néhány esszé- és interjúkötet jelent meg − mindez közéleti tevékenységemnek tudható be, de az is igaz, hogy sok időt szántam az irodalomtörténetnek, ami végül is: történelem.

‒ 1982-ben Bécsben Herder-díjat kapott, melynek odaítélése és átvétele nagy visszhangot keltett…

‒ A kiutazáshoz szükséges vízumot az utolsó percben kaptam kézhez, az ünnepség előtt néhány órával érkeztem Bécsbe. Hat hónapig vártam: megkapom-e vagy sem? Amikor megérkeztem a szállodába, egy értesítést adtak a kezembe: Proiecte de trecut (Múlttervezetek) című novelláskötetem, amelyet a cenzúra azelőtt többször visszadobott, nyomdában van. Valószínűleg attól féltek, hogy nyilatkozni fogok a visszautasított kéziratról. Ez a hír nagyobb öröm volt számomra, mint a Herder-díj.

‒ Nemcsak Bécsben járt 1989 előtt, volt egyebütt is…

‒ 1989 előtt a Herder-díj átvétele és az amerikai Iowa City Egyetem ösztöndíja volt a legfontosabb számomra. Bécsből – az onnan kapott pénzzel – egy kétszemélyes sátorral, konyhafelszereléssel, hálózsákkal, térképpel, füzettel és írószerrel megpakolt Lada autónkkal vágtunk neki a dalmát tengerpartnak, Görögországnak és Törökországnak. Később Egyiptomban, Izraelben és Olaszországban is jártunk. Ennek az irodalmi utazásnak az volt az „eredménye”, hogy férjem megírta O călătorie spre marea interioară (Utazás a belső tenger felé) című könyvét. A korábban kapott amerikai ösztöndíj az Egyesült Államok körbeutazását tette lehetővé; férjem ekkor írta America ogarului cenușiu (A szürke agár Amerikája, 1977) című

könyvét, amely a ʼ70-es évek egyik legolvasottabb kötete lett. Itthon vásárolt jegyekkel ismertük meg Olaszország, Franciaország, Spanyolország régészeti és muzeális nevezetességeit. Ezek az utazások mind politikai, mind fizikai értelemben fontos kihívást jelentettek számunkra. Mindaz, ami ʼ89 után volt, a felolvasó körutak, konferenciák, versfesztiválok, bármennyire sikeresnek bizonyultak is, nem értek fel azzal az örömmel, amit azelőtt kaptunk, mert akkoriban nem tudhattuk, hogy megismétlődnek-e vagy sem. Ezeket az utazásokat három kötetben foglaltam össze: Cea mai frumoasă dintre lumile posibile (A lehetséges világok legszebbike), Oraşe de silabe (Szótagvárosok) és O silabisire a lumii (A világ szótagolása).

‒ Műveit a világ számos nyelvére lefordították. Számon tudja tartani őket?

‒ Eddig összesen 98 kötetem jelent meg 26 nyelven. Hét kötet németül, hét magyarul, három spanyol, francia, svéd és szerb nyelven, kettő norvég, angol, holland és orosz nyelven, egy kötet lengyel, szlovén, kínai és makedón nyelven, és egy katalán nyelven. Idén március 22-én volt a bukaresti Petőfi Házban a nyolcadik magyarra fordított kötet bemutatója, tehát már nem hét, hanem nyolc van.

‒ Magyar fordítói közül kivel kötött jó, baráti kapcsolatot?

‒ Minden fordítómat nem ismertem személyesen, legtöbbjükkel a kötet megjelenése után ismerkedtem meg. Kivétel volt Hervay Gizi, akivel kollégák és barátok voltunk, még mielőtt első kötetemet lefordította volna magyarra. Ő az első fordítóim közé tartozott. Ugyanígy kollégám volt Farkas Árpád, akit nagyon tiszteltem. A szenvedés átválthatósága (Convertibilitatea suferinței) című, nyolcadik magyar nyelvű kötetemet Reisinger János és Deák Melinda fordította. Minkettőjükkel ímélben ismerkedtem meg, aztán a bemutatón személyesen is találkoztunk, ami nagyon izgalmas volt.

‒ A bukaresti földrengést követően, 1977. március 4. után a család egy alföldi faluba költözött, ahol több évig éltek. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

‒ Kiköltözésünk Bukaresttől délre, egy vidéki kis faluba, nemcsak túlélési kísérlet volt a ʼ77-es földrengés után, de megismertük a természet csodálatos világát, és olyan emberekkel találkoztunk, akik később könyveink szereplőivé váltak. Ezenkívül úgy éreztük, hogy ott kevésbé figyelnek ránk a nyomozati szervek.

‒ 1984 decemberében az Amfiteatru című folyóirat közölte egyik versét, a Totul (Minden) című költeményt, melyet abban az időben kézről kézre adva, dugdosva olvastunk, nehogy az állambiztonságiak rajtakapjanak. Ezek kézzel lemásolt verssorok voltak, s fölöttébb tetszett a Kent márkájú cigaretta társítása cigány személyekkel. Mivel magyarázza a vers sikerét?

‒ A szöveg – nem tudom, valóban költemény-e – a korabeli társadalmi állapotok lenyomata, amit az emberek magukénak éreztek, s úgy kezelték, mint egy lehetőséget a felháborodásra.

Én is láttam ezeket a kézzel írt s jól megtoldott irományokat. Az angol The Independent című lap egy egész oldalas összeállítást közölt a versről, megmagyarázva minden egyes szót.

Egyébként a Kent cigaretta mitológiája a román kommunizmus éveiben egy pszichológiai esettanulmányt érdemelne…

‒ 1990-ben újraalakítja a romániai PEN Clubot, melynek elnökévé választják. Mi lehet a PEN Club szerepe a mai világban?

‒ A PEN Club a világ íróinak nemzetközi szervezete, amely az első világháború után jött létre angol és francia írók kezdeményezésére. 1921-ben jelent meg a PEN Chartája, mely az írók szabadelvűségét rögzíti. Romániában 1924-ben alakult meg, s a szovjet hadsereg bejöveteléig működött, amikor betiltották, akárcsak a többi kelet-európai államban. 1990 márciusában ünnepi keretek közt alakult újra Bécsben, majd a többi utódállamban is. Egyébként a PEN Clubnak bárki tagja lehet, aki igényli, s akinek a kérését a régi tagok közül legalább ketten támogatják. De ezt még meg kell szavaznia a négyévente újraválasztott vezetőségnek is. 14 évig voltam a PEN Club elnöke (jelenleg csak tiszteletbeli elnöke vagyok), mely idő alatt sok

nemzetközi konferenciát szerveztünk a világ minden tájáról érkező résztvevőknek. Persze voltam én is − kollégákkal − más országokban szervezett konferenciákon. A PEN Club célja a dialógus és szolidaritás kiépítése a világ írói között, és a legfontosabb feladata: a börtönbe zárt írók helyzetének monitorizálása.

‒ A rendszerváltás előtt több ízben nyíltan és kellő bátorsággal mondta ki véleményét a Ceauşescu-korszakról és nyilatkozott a nyugati sajtónak is, amit az akkori rezsim nem hagyott megtorlás nélkül…

‒ Háromszor voltam betiltva. Először 1960–64 között, amikor apám börtönben volt, másodszor 1985-ben, amikor az Amfiteatruban jelentek meg verseim, és harmadszor 1988–89-ben, amikor egyik gyermekversemben Ceauşescut parodizáltam.

‒ Ettől eltekintve számtalan díjat és kitüntetést kapott…

‒Valóban több díjat kaptam – akadémiait, írószövetségit, íróegyesületit –, amelyek közül a legfontosabb a Botoşani-ban évente, január 15-én kiosztott Eminescu Költészeti Díj. A külföldi díjak közül megemlíteném a német egyetemek (Németország, Ausztria, Svájc) által odaítélt Herder-díjat, a Szlovéniában nagy pompával kiosztott Vilenica-díjat, illetve az olasz Camaiore- és Acerbi-díjakat.

‒ Mi a legnagyobb személyes bánata, amit az utolsó tíz évben megélt?

– Férjem halála 2016-ban…

‒ … és a legnagyobb öröme?

‒ Az a tény, hogy ez a bánat költeménnyé vált: a halál nem tudja végérvényesen elválasztani a társakat – ebből irodalmi siker lett, olyan értelemben, hogy idehaza és az eddigi, spanyol, olasz és német fordításokban a halál elleni megoldásként fogták fel, mint valami orvosságot.

‒ A 70. születésnapja alkalmával is beszélgettünk, 2012-ben. Azóta több új kötetet is megjelentetett…

‒ Már akkor jeleztem, hogy dolgozom a Fals tratat de manipulare (Hamis értekezés a manipulációról) című esszékötetemen, amely végül 500 oldalasra sikeredett. Azután jelent meg az Orologiul fără ore (Toronyóra óra nélkül), Istoria ca viitor (A történelem mint jövő), Variațiuni pe o temă dată (Változatok egy megadott témára), Integrala poe­melor (A költemények egésze), Soră lume (Nővér-világ), Cartea cu delfini (Könyv delfinekkel). Ezeket mind a hazai, mind a külföldi kritika jól fogadta. Spanyolországban például az idén négy könyvem jelent meg: három spanyol és egy katalán nyelven.

‒ Kit tart a legnagyobb kortárs román prózaírónak?

‒ Nem szeretem a rangsorolást! Az utóbbi időben olvastam néhány regényt, amelyek tetszettek. Gabriela Adameșteanu, Florina Ilis, Andreea Răsuceanu műveiről van szó. Puszta véletlen, hogy mindhárman nők…

‒ Mikor „születnek” a versei?

‒ Inkább éjjel dolgozom, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindig ugrásszerűen, és otthonról elutazván, amikor magányomba vonulok. Nemcsak az emberek, hanem a körülöttem lévő tárgyak miatt is… Úgy hiszem, a legtöbb verset ősszel írtam, amikor kivonultam a hegyekbe.

‒ Hogyan telnek a napjai mostanában?

‒ Hihetetlenül gyorsan. Írással, olvasással, levelezéssel, ami fáradságos és sok munkát igényel. Ezenkívül dolgozom a Polgári Akadémia Alapítványnak, amely a kommunizmus máramarosszigeti emlékeit kezeli (Memorialul Durerii). Az utolsó hónapokban itthon voltam, ami nagyon jó volt. Március végén Spanyolországban jártam, ahol négy városban versmondó estéken vettem részt: a novemberben megjelent, Un arhanghel murdar de funingine

(Korommal bemocskolt arkangyal) című kötetben megjelent verseket adták elő. Májusban idehaza indulok körútra Kolozsvárra, a Szilágyságba, végül, mint általában, Máramarosszigetre megyek, a Nyitott Kapuk rendezvénysorozat alkalmával, amely számomra mindig olyan, mint egy fenséges szárnyalás. Majd következik a genovai (Olaszország) versfesztivál, majd egy másik fesztivál Dél-Franciaországban, és végül egy hónapot vidéken töltök írással.

‒ Mit gondol, milyen az írott és elektronikus sajtó viszonya az irodalommal? Meg tudja változtatni normális életvitelünket?

‒ A tömegmédia fegyver, az irodalom pedig pajzs, amely megvéd minket a látszattól, és segít, hogy túllépjünk rajta…

*

Ana Blandiana Herder-díjas román költő, író, újságíró. 1942. március 25-én született

Temesváron, Otilia Valeria Coman néven. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte, majd a kolozsvári BBTE-n szerzett bölcsészdiplomát. Első verseskönyvét 1964-ben publikálta (Persoana întâia plural / Többes szám első személy), azóta számos verseskötete, prózai műve, esszégyűjteménye jelent meg. A Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben tiltólistára került. Az 1989-es változásokat követően aktívan részt vett a közéletben, a civil társadalom újjáépítésében. 1990-ben újraalapította a romániai PEN Clubot, amelynek elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. Magyar nyelven megjelent könyvei: Homokóra (Hervay Gizella fordítása, 1971), Honnan jön a nyár? (Lendvay Éva, 1984), Valaki engem álmodik (Farkas Árpád, 1985), A megálmodott (Lendvay Éva, 1990), Szelíd állat (Szávai Géza, 1998), Az értelem apálya (Gaál Áron, 2007), Szélhozta csillag (Ráduly János, 2012), A szenvedés átválthatósága (Reisinger János, Deák Melinda, 2022).

(2022. március)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ