Azon a napon kimerészkedtem a városba,

úgy este felé, egy költő irodalmi estjére,

ahol más költők és írók is időztek,

jó emberek, gondoltam, itt lehet kotolni,

maradok, s én is beszélgetek. Akkor még

nem tudtam, hogy szög vagyok, egy átlagos,

ám öntudatlanul is bökdöső, már a

puszta jelenlétével is provokáló szögember.

 

 

Nem tudtam, és csak figyeltem,

miket beszélnek, nevettem, s én is beszéltem,

jó nap ez, jó este, gondoltam, no lám,

mégsem vagyok mizantróp, pedig

néha hirdetem magamról. No lám!

Az idő rohant, és szerettem, ahogy telik bután,

néha így kell telnie, emberek között,

s a hajnal felé nyomulva így kell

múlnia, mindenki csak beszél, így kell —

mígnem a prózaíró kitalálta: „Te

nőként akarsz nekem tetszeni!“,

mire nevetve rávágtam, bár kissé bámulva

ugyan, mégis viccesnek gondolva a dolgot:

„Dehogy! Szó sincs róla!“ — Erre a prózaíró

azonnal más vonalra kapcsolt át, pikk-pakk,

és immár összevont szemöldökkel,

szájacskáját csücsörítve előrukkolt az ő

nagy bajával: „X-en én NEM osztozkodom!“

Ez aztán tényleg meglepő, ám továbbra sem

jutott eszembe, hogy egy idétlen szög vagyok,

egy szögember, egy idegesítő mértani alakzat

része, „Ó, hát nem is kell X-en

osztozkodnod velem!“ — „Akkor jó!“ — Majd

később, amikor már mindenki lötyögött,

szárnyát, fejét lógatta a sok szép denevér,

a prózaíró újra ihletet kapott. Ezúttal

előbb kicsit meglökdösött, és szólt: „Menj

innen! Én X-szel akarok táncolni!“

Én ezt tökéletesen megértem, el is fogadom,

gondoltam, de az a lökdösődés mégis

csak olyan… Aztán újra összetornyosult

a kis csapat, és közben X-nek is támadt egy-

két váratlan ötlete, amitől a

prózaíró végképp begurult, s pár

perc múlva immár az utcán,

a macskaköves kis téren: „Legalább

160 centire tőlem! Legalább 160 centire!“ —

sziszegte, és elküldött, hogy ismerkedjem

meg közelebbről egy homoszexuális férfival.

Abban a pillanatban vettem észre, hogy egy

rohadt nagy háromszög repül felém, repül és puff

a gyomorszájba. Telibe. Az igazi költő

ilyenkor behúz, lerugdos, eltapos,

kibelez, a királyt felakasztja. Én viszont csak bömbölni

kezdtem, s ismerjük el mindannyian: irtó

költőietlen, ha egy háromszög egyik

szöge zokog. A pirkadat meg, a hirtelen,

odavágódott mellém, vállon veregetett: „Sebaj,

kis tinó, sokat fogsz te még tanulni!“

A prózaíró azt is mondta korábban,

küldjek verseket neki, már innen is

tudható, hogy nem vagyok valódi költő,

még ő is tanítani szeretett volna. Mire?!

A háromszög egyik szögét törölve minden

kiegyenesíthető. Ez így megnyugtató. A

prózaíró képét néha látom fotókon, hallom

nyilatkozni, egészen kivirult, ragyog.

X-szel nem találkozom. Minden

célszerű. És valahogy láthatatlan is,

mert immár tovafutott a végtelenbe.

 

2016. október 23.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ