Könyved jelenik meg, amelyiknek a címében, ha jól tudom, a kávé szó szerepel. Miről van szó, a Káfé olvasóit érdekelné a válaszod.

 

Az idei, 60. Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötetem fülszövegét Gáspár Ferenc így indította: A Valaki hozzon egy kávét olyan könyv, amit nem lehet gyorsan elolvasni. Csak lassan, meg-megállva, elandalodva, ahogyan száz évvel ezelőtt az urak a kávéházakban, vagy még inkább a hölgyek a korzón sétálás közben, egy padra leülve. El kell mélázni, gondolkodni egy-egy rövid történeten, melyek olyanok, mintha maguk is megannyi külön könyv lennének.

Új kötetem címen gondolkodva, először nem a kávéházakra és kávézás örömeire gondoltam, hanem eszembe jutott, hogy ezt a mondatot már olvastam, hallottam valahol. Amikor András Ferenc filmrendező 80. születésnapját ünnepelte, Mécs Károly. a nemzet színésze ajándékba porcelán butykost hozott, rajta ezt a mondatot is olvastam, egyéb dicsérő jelzők kíséretében. András Ferenc szerette elmesélni, hogy ő már a húszas éveiben is, amikor még teljesen kezdő volt a szakmában, gyakran hallotta a rendezőktől, valaki hozzon egy kávét, és ilyenkor ő volt az a valaki, aki hozta, alázattal állt mindennemű munkához, tudta, hogy kitartással, tanulni akarással, figyelemmel végig kell járni az utat, a szamárlétrát, ahhoz, hogy elérhesse célját, hogy filmrendező lehessen. Öníróniával mesélte, ő már akkor valaki volt. Lett is, Kossuth díjasként, a Nemzet Művészeként hagyott itt bennünket ez év áprilisában. A könyvem szerkesztésekor elmeséltem neki, hogy ezt a mondatot tervezném új kötetem címének, tetszett neki.

 

 

Kicsit később jöttem rá, nem véletlen ez a címválasztás, a fülszöveg kapcsán is előjött az én kávéházakhoz fűződő viszonyom. A bécsi nő című novellámban, amely ebben a kötetben is szerepel, apai nagyanyámról szóló emlékeimből építkeztem, aki a múlt század elején Bécsből Brassóba érkezve, mint férjes asszony beült a kávéházba egymaga, hogy kuglófot és kapucínert fogyasszon és ez az akkori szász úriasszonyok szemében bűnnek számított, megkeserítették életét. Ilyen génekkel nem csoda, hogy én is szeretek, szerettem kávéházba járni, beszélgetni, ez manapság normális, sajnos ez a kávéházi kultúra megszűnőben van. Azért vannak kezdeményezések arra, hogy ma is legyen irodalmi élet a kávéházakban, könyvbemutatók, irodalmi estekre is sor kerül.

 

Azt írtad egyszer, hogy lassan érő vagy, vázolnád eddigi írói pályád?

 

Lassan érő vagyok? Inkább azt mondanám, bizonyos szempontból korán érő voltam, mégsem koravén, a gyermeki tulajdonságokból sok minden mai napig megtalálható az egyéniségemben, például a kíváncsiság, ugyanakkor mivel öt éves koromban megtanultam olvasni, ez az egész életemet kitöltő szenvedélyes foglalatosság egészen a mai napig tart.  Már gyerekkoromban is arról álmodoztam, hogy író leszek. Az álom úgy tűnt, hogy valósággá válik, Kolozsváron már egyetemi éveim alatt megjelent néhány karcolatom, novellám az ottani irodalmi lapokban. Ennek a jó kezdésnek sajnos több körülmény gátat vetett, a 70-es évek diktatórikus rendszerét, az elviselhetetlen légkört, amit a Ceaușescu diktatúra ránk kényszerített, ez a kisebbségeket még inkább sújtotta, ezért családostól az emigrációt választottuk. 1979-től Németországban éltünk, ettől kezdve megszakadt az írói pályám. Akkoriban nem voltak olyan lehetőségek, mint ma, hogy bárhonnan küldhetünk írásokat.  Nagyon hosszú idő telt el, míg visszatérhettem az irodalomba, a rendszerváltás utáni években települtünk Magyarországra, azóta is Budapesten élek.

Kávéházhoz fűződik néhány kezdeti kis irodalmi sikerem, amikor ismeretlen szerzőként részt vehettem a New York Kávéház ad hoc irodalmi pályázatán, és harmadik díjat nyertem el, Juhász Ferenc adta át a díjat, akinek akkor avatták fel kávéházi asztalát. A Hadik kávéházban is pályázat nyerteseként szerepelhettem és olvashattam fel írásomat, és ezek a kis elismerések is erőt adtak ahhoz, hogy ne adjam fel.  Aztán jöttek az antológiák, az Irodalmi Jelennek sokat köszönhetek, több antológiába beválogatták írásaimat. Az Író Akadémián megismertem Turczi Istvánt, aki azóta könyveim kiadója és több mint egy évtizede a Filter csoportunk mentora. Ma egy éve jelent meg a Tiszatáj online oldalán egy hosszú interjú velem, életútamról, írói pályámról Várnagy Márta írótársam tollából. Ide másolom a kissé fellengzős című linket:

https://tiszatajonline.hu/irodalom/marosvasarhelytol-a-parnasszusig/

Akit érdekel, ebben az írásban sok részletet megtudhat írói pályámról, ehhez kapcsolódó első lépéseimről Erdélyben és itt Magyarországon. Első kötetem címe: Kötött pálya (2015) volt.  Most az ötödik kötetnél tartok (a művészi írást nem számítva) és remélem, hogy egyre kötetlenebbül haladok tovább, és mindig lesz idő arra, hogy leüljünk egy kávéra.  Valaki hozni fogja azt a kávét, vagy megfőzhetem magam, de társaságban lenne a legjobb.

 

 

Erdélyben nevelkedtél, Budapesten élsz, melyik olvasóközönségnek szánod az írásaid?

 

Ma, amikor a fiatalok nagy része interneten olvas, (mi régimódiak szeretjük a könyvet forgatni, lapozni), az ún. olvasóközönség, ami amúgy is egy absztrakt fogalom, bárhol lehet a világon. Amikor írunk, akkor elsősorban saját magunkon keresztül szűrjük át élményeinket és alkotunk abból egy új világot, remélve azért azt is, hogy lesz érdeklődő. Nem csak Magyarországon közlök, jelent meg írásom Erdélyben (Székelyföld, Helikon), Felvidéken is és a mai technikai lehetőségek mellett Kanadától Svédországig, Braziliától, Horvátországig olvashatják írásaimat.

(Gergely Tamás, író, hajdani kolozsvári egyetemi kollegám szerkeszti ezt a kávé névhez kapcsolódó internetes irodalmi lapot, és hol él ő? Svédországban. Ez egy misszió is!  Maradjon ne csak káfé, hanem főnix is. Köszönet, hogy gondolt rám és szeretnék vele kávézni, nem csak így virtuálisan.)

 

Kérdezett: Gergely Tamás

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ