Szilágyi-Gál Mihály: A nyugtalan Kelet. Tajvani útirajz/1.
- 02. 11.
Tizenkét óra harmincöt perckor szállunk fel. Három-négy óra múlva elhagyjuk a Kaukázus légterét, besötétedik. Tudom, hogy diktatúrák alszanak alattam. Akikkel szemben most itt tizenegyezer méter felett és mínusz hatvan Celsius-fok alatt ugyanolyan biztonságban vagyok, mintha demokráciák lennének. A sehol léghajóján utazom. És a kérdésre, hogy hány óra van, az a válasz, hogy hol? Az ittbe és a mostba a kelet-kínai reggelben térünk vissza, itt fogunk leszállni.
- 12.
Bécsből repültem. Ahhoz hogy keletre utazzak, nyugat felé kell indulnom. Shanghai Pudong repülőtér. Reggel hat óra. Szmog. Lassúság. Több mint negyed órán át gurul be a gép a pályáról. Hich-tech és kommunizmus egyszerre. Egymásba torlódó korszakok. Tizenegyórányi repülés, hét órával van később, mint Közép-Európában és negyven évvel régebb. Egyszerre érzem magam 1980-ban és a jelenben. A folyamatok nagyjából ugyanazok, mint a fejlett világ bármelyik repterén és legalább akkora az egész, mint, mondjuk, Londonban. Építészetileg kimondottan érdekes, impozáns csarnok. De időnként sokkal alacsonyabb szinten ugrik elém valami. Ki kell töltsek egy tranzit kártyát saját írószerszámmal, egy üvegasztalka sarkán, mint régen a kolozsvári postán. Később ugyanezt Tajvanban már minden érintettnek külön lámpafényben és nem saját tollal kellett megtennie. A kínai kartonon minden rányomtatott rovat rövidebb, mint amennyit rá kellene írni. Kifutok a sorból, rövidítek, és elrontom. Ez is ismerős. Persze észreveszik, de nincs gond, kijavítják. A kínai őrség segítőkész, de körülményes és hivataloskodó. Amint nem szólítják meg, vigyázba áll. Ilyet máshol nem láttam. Elmegyek egy egyenruhás nő mellett, szalutál nekem. Nem viccből. És egyáltalán senki nem mosolyog. Szabad embernek érzem magam közöttük. Forgatja az útlevelem. Újból és újból átlapozza. Most ő a szabad ember, mert akkor adja vissza, amikor akarja. Nem bánom, átmenetileg átkerült hozzá valamennyi az én szabadságomból. Megmutatja a kollégájának. Az elviszi, majd visszahozza. Szorongok. Mintha visszavittek volna időgéppel a nyolcvanas évekbe még egy pecsétet elintézni. Megint átlapozzák. Mint régen az amerikai útleveleket a román-magyar határon. Neki addig van szabadsága, ameddig tovább várakoztat, mint ameddig muszáj. A tajvani útlevélellenőr csak addig várakoztatott, ameddig kellett. Mint a kelet-nyugatnémet különbség: egy nép két rendszerben. Ugyanaz a nyelv. És itt a Pudongon mintha mindenki ugyanazt az olajos szagú pacsuli kölnit használná.
Papíron van hat órám Kína területén. Kilépek a repülőtér kapuján. Rövid sétát teszek, látom, a repülőtérre igyekvők sorát. Félek, hogy elmulasztom a visszautat. Itt kell hagynom Shanghait. Pedig vonz, ami kivet.
Rámtör az időeltolódás. Az agyam még a nyugati földrészen. Alig bírok ébren maradni. Várjuk a China Air járatát, hogy másfél óra alatt átrepüljünk Taipeire. A tajvani szoros felett. Egyre szorosabb ez a víz. Kína Tajvan légtérenék megsértései miatt, az engedély nélkül határátlépő kínai halászhajók miatt, a kínai internetes adatlopások miatt, a fogyatkozó jó viszony miatt a Góliát Kína és a Dávid Tajvan között. Az utastér is szoros, sokan vagyunk, már a repülőtéren sorba állítanak, nem tudjuk, miért. Hirtelen fontos ember érkezik, idős, mosolyog, mindenki tisztelettel egyengeti útját, kísérete van, ő száll fel elsőnek. Majd fontos-ember elvegyül az utasok között, európai szememnek ugyanolyan, mint bármelyik nem fontos ember, amilyen én is vagyok. Engem persze mindenki lát, mert idegen vagyok. Úgy tűnik, a gépen rajtam kívül csak kínaiak és tajvaniak vannak. Egy globális konfliktus lokális járatán utazom. Ősnapkelet, nem ilyennek álmodtam.
- 13.
Utoljára a New York-i China Townban éltem át 1997-ben, hogy nem tudom, eszik-e vagy isszák, amit a boltban a polcokon látok. A kulturális különbség egyik legmélyebb szintje az, amikor nem érted, mit eszik a másik ember. Én itt gyerek vagyok, és járni tanulok. Analfabéta. Nem úgy, mint Görögországban, vagy Izraelben, hanem sokkal inkább. Ott valamelyest ismerem a jeleket és egy-egy szót is. Itt teljes az idegenség. Az utolsó haza számomra, amit két birodalom rám hagyott: az angol nyelv és a latin ábécé. Pedig egyik sem igazán az enyém. Beléjük kapaszkodom mindenhol. Ahol eltűnnek, én is el vagyok veszve. Nincs kérdés, nincs válasz. Ilyenkor a legelementárisabb szintre nyúl vissza az ember, a testi megértéshez. Ösztönlény lesz. Ez a legeredetibb identitásom. Hova ne lépj, hogyan mutogass, mi legyen a lépéseid sorrendje. Felesleges mozdulatokat csak az tehet, aki meg tudja magát értetni. Ha nem tudod magad megértetni, egyfajta harctérre kerülsz – egyből a túlélésed forog kockán. Kapkodok a konvenciók után, amíg még látok belőlük. Az angolul ki nem írt helyiségnevet puszta képi összehasonlítással keresem ki a térképen. Megvan. Egyébként Tajvanon szinte minden fontos információ ki van írva angolul is. A többi mind a többség titkosírása, az idelátogató kisebbség ki van zárva a helyi írásbeliség nagy összeesküvéséből. Először járok olyan országban, ahol egyből látszik, hogy nem vagyok ottani. Nincs esély az elvegyülésre. Ez a kérlelhetetlen fajiság kiszolgáltatottá tesz. Ugyanakkor egyfajta védelem is, mert fogyatékosságom nem szorul magyarázatra, rászorult vagyok, és ezt mindenki látja.
(Folytatjuk.)
(Szilágyi-Gál Mihály útirajza megjelent a Transtelexen)
Pusztai Péter rajza