1. Kezdjük egy rövid curriculum vitaevel: honnan származtál el? Valamiféle bogáncsos helyen élsz… Verseid sok helyen jelennek meg, Erdélyben és Magyarországon, köteted tíz van, ha jól tudom.

 

1975-ben születtem a Szilágyság Tövishát nevű tájegységének egyik falujában, Mocsolyán, Ököritó tőszomszédságában, mely utóbbi település 1910-es irtóztató tűzesetéből ihletődött Móricz Zsigmond Fáklya című regénye – aztán: pontosan Kusaly mellett, ahol Ilosvai Selymes Péter iskolamesterkedett. Mocsolya földrajzilag közel van Hervay Gizella Diósadához is, és ehhez kapcsolódva jegyzem meg, hogy érdemes megnézni, miként írta le ő a vidéket Öninterjújában, ahol képet kapunk azokról az évezredes viszonyokról, melyek a közép-kelet-európai diktatúrák egyik legsötétebbikének végén minden képzeletet felülmúlva, ha lehet, még a korábbiaknál is inkább degenerálódtak. Sok vonatkozásban gyötrődéssel teli gyermekkoromból máig nehéz kiszállnom.

Zilahon középiskolába, Kolozsváron egyetemre jártam. És laktam 5 évet Székelyudvarhelyen is.

Magyarországra 2017-ben települtünk át, először Budapesten éltünk, majd kiköltöztünk egy tápiósági faluba.

 

 

Igazad van, verseim több helyen megjelentek, ám egyre szűkül a kör, immár inkább az mondható el, hogy egyre kevesebb helyen, hiszen kivet magából a nepotizmus, az uram-bátyám és a többi – például a klikkek, amikhez soha nem is akartam illeszkedni, mert nem értek egyet azzal, hogy a magyar irodalmi közeg ezekre az atavisztikus dolgokra épül: fájdalom, ebben egy húron pendül mindkét oldal.

Jelen pillanatban kilenc megjelent könyvem van, mind pályázati pénzből nyert alakot, de elfáradtam, így jutottam arra, hogy a most következőnek, a tizediknek, ami csak 80-100 példányban fog megjelenni, másfajta útja lesz. Valószínű, teljesen fölösleges megjelentetnem.

Van egy regényfordításom románból, mégpedig Max Blechertől a Heges szívek (Inimi cicatrizate). Több mint egy éve készen van már ugyancsak tőle a Fényes odú (Vizuina luminata), elég sok helyen közöltek belőle terjedelmes részleteket – de hát, mint mondtam: a közeg nem a minőségre hajt, így fogalmam sincs, mikor jut el nyomdáig a fordításkézirat. De majd egyszer az is napvilágot lát, sajnos-szerencsére nem adom fel a reményt: most már eldöntöttem, hogy utolsó leheletemig élni fogok.

 

2. Összeállítottál egy tizenegyediket, bánatod, hogy magad kell kiadd, olvasóid segítségét kéred –

 versválogatás a tervezett könyv? Milyen a költő sorsa a mai Magyarországon?

 

Nem, könyvem – az Álom a Katorin című – új verseket tartalmaz, ahogy mindig mindegyik kizárólag azt tartalmazott. Gyűjteményre én nem is gondolhatok, válogatásra se.

 

 

Ha ez az új könyv megjelenik, akkor leszek egyenesben a versekkel, mert különben mindig évekig kellett várnom egy-egy kötet nyomdába kerülésére, és mire kijött, már árkon-bokron túl voltam, akkorra szinte mindig összeállt az új is, pedig nem vagyok egy grafomán. Önmagában nem olyan nagy baj a több évi várakozás, csakhogy a kiadók keresgélése, a versek és magam ajánlgatása, a befektetett energia hatalmas. Nem vagyok menedzser. A tehetség pedig egyáltalán nem sokat nyom a latba. Fentebb is említettem, hogy egyre inkább szorul a hurok, és akinek semmiféle pozíciója, boldog őse, rokona vagy ismerőse, haverja, szeretője nincs a megfelelő helyeken, előbb-utóbb kiszorul, vagy hát eleve el se jut sehova. Alkalomadtán ütnek-vernek, mint a kóbor állatot. Illetve levegőnek is néznek. A két magatartás lényegileg ugyanonnan fakad. Szinte állandó az ellenszél, a taposás, a piszkálódás, a semmibevevés. Nincs kihez fordulnom, már nem is akarok. Betelt a pohár.

Ma is rettenetes a költősors Magyarországon. Régen is az volt. Csokonai szerint „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Szerencsésebb országokban, nagyobb nemzeteknél talán nem fullad meg a hozzám hasonló hátterű költő. Itt viszont mindenképpen. Valójában az a csoda, hogy egyáltalán ennyit is a világ elé hagytak tárni a versekből, melyek igazolják: létezem.

 

3. Műfordításaid száma is növekszik – Blaga, Blecher, Södergran… Miért fordítasz? Mert a magyar költő műfordító is egyben? Miért Edith Södergran?

 

Nem meglepő talán, hogy kimondottan szeretek szavakkal, mondatokkal foglalkozni, ennek ellenére szépirodalmat fordítani egyáltalán nem terveztem. Mégis, miután Mihail Sebastian Naplóján keresztül eljutottam Max Blecherhez, megjött a kedvem a dologhoz. Először csak egy-két fejezetnyit ültettem át az Inimi cicatrizate (Heges szívek) című regényéből, nem akartam folytatni mondván, épp elég az nekem, hogy a saját írásaimmal házalok kiadónál, folyóiratnál. Aztán mégis könyv lett belőle, szerencsére – és talán az olvasók sem csalódnak, ha kézbe veszik a szóban forgó Blecher-regény magyar változatát (Kriterion, 2018). Ugyanabban (2016 körül) az időben úgy 10 oldalnyit lefordítottam Edgar Hilsenrath Das Märchen vom letzten Gedanken (Mese az utolsó gondolatról) című regényéből, a részlet általam írt kísérőszöveggel megjelent, hosszabb anyagra, teljes regényre azonban nem vállalkoztam, mert német nyelvtudásom hiányos.

Csakis azt fordítottam, ami mélyen megérintett. Kár, hogy mondjuk Max Blecher regényéről azért nem ír senki, mert Boda Edit (jól) fordította le, szóval sajnálom, hogy Blecher miattam kerül kotyecbe.

Blagától csak 2 verset választottam, tőle talán nem is lesz több, ki tudja?

Edith Södergrantól, azt hiszem, eddig 3 vers, csak itt az a baj, hogy angolból, nem svéd eredetiből.

 

Kérdezett: Gergely Tamás

 

 

1. Patócs Molnár János:
   2024. június 16. 07:40

   Mind igaz, amit Boda Edit mond, de még azt is meg lehet fejelni. Kapsz némi támogatást, kiegészíted a sajátodból, megjelenik a könyv, de a kiadó elfelejti beküldeni a könyvnapi programokba. Pedig ez neki is érdeke lenne. S akkor hogy érvényesül Szabó T. Anna, vagy Dragomán György? Állítólag mint Angliában és Amerikában, van saját ügynökük (menedzserük?). És esetenként sokat számíthat némi „fajtalankodás” is. Rajta hát! Bátran előre elvtársak, irgalmat….

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ